Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-556

558. országos ülés 1900. márczius 32-én, csütörtökön. Jgj-j még nagyobb fizetéssel is ily elvont tudomány tárgyalására és tanulmányozására vállalkozzék. Az ilyen embernek legalább anyagi gondjait igyekezzék az állam eloszlatni, és mindaz, a mit az ilyen tisztviselők magasabb dotácziójára adunk, csak fokozza bennük a munkaerőt; a kötelességérzetet nem, mert elmondhatjuk, hogy annak most is eleget tesznek, ezzel a mi édes hazánknak, csak szolgálatot és hasznot tehetnénk. De vannak ott másforma alkalmazottak is, az úgynevezett segédőrők, a kiknek a fizetése olyan, hogy egy szolga ma több fizetést kap, mint azok. Ma az a szolga, a ki ott lakást, kosztot, világítást és fíítést kap, és csak minimális fizetéssel van alkalmazva, háromszor olyan jól él, mint szegény ember, a kinek a tudományát, műveltségét, lelkesültséget a nemzeti dicsőség előmozdítására igénybe vesszük. Ma már oda jutottunk Magyarországon, hogy az ilyen felszólalást egyszerűen csak frázisnak tekintik. De ez nem frázis, mert az a tudományos előrehaladásnak nem lehet eszköze, ha mi ilyen mostohán bánunk azokkal, a kiknek a tudományát, műveltségét, odaadását sajátdicsőségünkre és hírnevünk emelésére fel akarjuk használni. Arra kérem a t. közoktatásügyi kormányt és az egész kormányt, hogy méltóztassék ebben a dologban, nem mint szokás mondani, gondolkodni, mert hiszen époly jól tudják ezt a dolgot, mint én, hanem cselekedni. Isten látja lelkemet, hogy most távol áll tőlem, hogy pártszempontból tegyem meg ezt a megjegyzést. (Halljuk! Halljuk! a szélsőbalon.) Az urak nem gondolkoznak felette soha, hogyha a katonának a kabátján egy gombot másképen kell felvarrni; nem gondolgoznak felette, midőn az egyik vagy másik minisztériumban az utazási költségeket kell kiadni; hiszen ki tudnám mutatni a központi kezelésnél, hogy olyan meddő és helytelen kiadások vannak, a melyeknek csak egy kis részével is ezeket a jog<,s panaszokat orvosolni tudnók. Higyjék el nekem a t. képviselőház tagjai, hogy ezek az emberek, a kiknek csak az érdekében — de csak látszólag az ő érdekükben, voltaképen azonban a magyar tudomány érdekében, — felszólaltam, nagyon sok katonánál és hadvezérnél nagyobb dicsőséget szereztek ennek az országnak. Én nagyon tisztelem azon közmunkásait ennek az államnak, a kik a múzeumban vannak alkalmazva. De hasonlítsunk csak össze, például egy segédtitkárt, vagy nézzük meg a klinikának gondnokát. Nem akarok többet felsorolni. Ezeknek szintén nagy kötelességeik vannak, de vájjon mennyi ismeret kell ahhoz, hogy azoknak megfelelhessenek ? Ezek az emberek a múzeumban éjt-uapot együvé tesznek, hogy kötelességeiknek megfelelhessenek, és az állam irántuk mégis mostoha. Tehát ezt a két dolgot: az építkezés és a tisztviselők rossz díjazásának kérdését tartom én az egészséges fejlődés akadályainak. Engedje meg a t. ház, hogy rövid pár szóval még egy harmadik akadályra is kiterjeszkedjem. Ez pedig a Nemzeti Múzeumnak adott dotáczió véghetetlen kicsinységében van. A költségvetésben vételre a könyvtárnak 13.000 korona, a régiségtárnak 10.000 korona, az állattárnak 8000 korona, az ásványtárnak 4000 korona, a könyvtárnak 100.000 korona, az etnográfiai tárnak 4000 korona van felvéve. Az irányadók érezték is azt, hogy ez mind kevés; beletettek még mintegy rendelkezési alapúi az igazgató kezébe szolgáltatandó tételnek 11.000 koronát. Nohát egy ilyen szép intézetet magas nivón fentartani ezzel a dotáczióval nem lehet. Hiszen magam meggyőződtem róla, hogy nagyon sok értékes műtárgy és gyűjtemény nem kerülhet azért a mi gyűjteményeink közé, mert azokat ily csekély dotáczióval megvenni egyáltalában nem lehet. Hiszen azok az emberek, a kik a múzeum élén állanak, ha csakugyan lelkükön viselik, a minthogy viselik is a múzeum emelését, éber figyelemmel kisérik, hogy mi az, a mit ennek a múzeumnak a számára meg kellene szerezni. De mindezt reménytelenül abbahagyják, és én ezen nem is csodálkozom, mert erezik, hogy vágyaikat nem képesek a dotáczió csekélysége miatt realizálni. Hát, t. ház, vagy van haszna a Nemzeti Múzeumnak és én nagy hasznot tulajdonítok neki a nemzet életében, vagy nincs? Ha van haszna, akkor nekünk azon minden irányban, költséget nem kiméivé, anyagi helyzetünknek megfelelőleg segítenünk kell. Hiszen ha valaki, és azt hiszem, a t. háznak minden tagja utazott a külföldön. Ott az embert az irigység fogja el, mikor látja egyik-másik országban az intézetek gazdagságát; ha látja, hogy milyen dotáczióval látják el azon intézményeket és intézeteket, a melyekben a gyermeket a férfikorig vezetik az ismeretek. Ha az ember elmegy Németországba, mindenütt ott látja a hadi dicsőséget, a nemzet nagyságát. Magyarországon pedig van ugyan szép múzeumunk, de nagyon szakavatott embernek kell lennie annak, a ki e múzeum zsúfoltságában a nemzet múltjára vonatkozólag világos képet tud magának teremteni. Ezen anyagi dotáczió felemelése mellett van még egy tétel, a mely a dotáczióval függ össze. Szeretném, hogyha erre nézve a kormány meghallgatna. Ez az úgynevezett publikáczió kérdése. Erre 9000 korona van adva. Ez, t. ház, kevés arra, hogy csak a szükséges jelentéseket kiadják; de mikor tudjuk azt, hogy épen azon kevéssé dotált múzeumi tisztviselők azok, a kik a tudományos felolvasások terén már annyit tettek a tudományosság terjesztésére és a nemzeti dicsőség emelésére, nyomorult fizetésük mellett