Képviselőházi napló, 1896. XXVIII. kötet • 1900. márczius 19–április 26.

Ülésnapok - 1896-556

Jgg 656. országos fllés 1900. márczins 22-én, csttörtöfc$n« mány ígéretet arra nézve, hogy épületeket fog emelni, illetve átadni az ottani gyűjtemények befogadására, azonban ezirányban eddig még semmisem történt. Már pedig i\ mostani helyzetet, úgy, a mint van, fentartani nem szabad és nem lehet. A ki a múzeumot ismeri, tudja, hogy annak berendezései olyan túlzsúfolt állapotban vannak, hogy ha valaki tanulmány czéljából akarná igénybe venni ezen gyűjteményeket, ott az ő kívánságát teljesíteni nem volnának képesek. A gyűjtemények annyira túl vannak zsúfolva, hogy egyes kiválóbb embereknek, az ott alkalmazottaknak is csak úgy lehet helyet szorítani, hogy munkálkodásukat befejezhessék, hogy bizonyos részeket abban az időben, a mikor ott dolgoznak, a közönségtől elzárnak. De mindettől eltekintve, rnnga az alapító intencziója sincsen keresztfilvive, mert az alapító czélja csak az volt, hogy a mívelődés-történeti és a régiségtár legyen ott, holott ma az etnográfiai és a természetrajzi gyűjteményekkel van annak nagy része elfoglalva. Felhívom tehát az államtitkár urat, a ki most a miniszter urat helyettesíti, méltóztassék e részben lehetőleg megnyugtató nyilatkozatokat tenni és talán kilátásba helyezni azt, hogy ezen régen érzett égető szükségen segíteni fog. Sőt tovább megyek és felhívom az igen tisztelt kormány figyelmét arra, hogy ezen szükségszerű kötelességnek teljesítése közben még más érdekeket is elégítene ki, mert ma ily középületek emelése az itteni viszonyokat helyesebb irányban szanálni képes lenne. De, t. képviselőház, nemcsak az épület elégtelensége az, a mi akadályául szolgál az egészséges fejlődésnek, hanem akadályául szolgál annak az a díjazás is, a melyet az ottani tisztviselők az államtól kapnák. Méltóztassék nekem elhinni, hogy az tarthatatlan helyzet. Az 1893: IV. törvényczikk olyan osztályba sorozta a múzeumnál alkalmazott tisztviselőket, a mely sem az ő tudományos képzettségükkel, sem a tudományos mozgalom terén nekik szánt szereppel és különösen azzal a bizalmi állással, a melyet ők betöltenek, össze nem egyeztethető. Ezek a férfiak, t. képviselőház, a kik a tudomány mi velői, a kik sok tudománynyal, erős lelkesültséggel vezetik ennek az intézetnek ügyeit, tényleg nagyon mostoha gyermekei a magyar államnak. Megfoghatatlan, hogy az 1893-ik évi törvény alkotásakor hogyan jöttek arra a gondolatra, hogy ezektől a tisztviselőktől még az ötödéves korpótlékot is elvették, holott azt más intézeteknél meghagyták. Van ugyan valami olyan pótlékot pótló pótlékuk, (Derültség.) — nem tudom másnak nevezni, mert csak így lehet körülírni, — de az nagy ritkán és csak az esetben fog helyet, ha a kormány látja, hogy egyik vagy másik minden előléptetéstől el van zárva. Nézzük ezt a kérdést, t. képviselőház. Például a múzeum igazgatója a hatodik fizetési osztályban van. Ez ellen nekem kifogásom nincsen, mert az ezen fizetési osztályba sorozottaknak már olyan anyagi dotáczió van megszabva, a mely nincsen ellentétben azzal a tudományos feladattal és képzettséggel, a melyet egy igazgatótól elvárunk. De a közvetlenül utána következő tisztviselők, az igazgatóőrök ellátása olyan, hogy, engedelmet kérek, én szégyenlem, hogy Magyarországon ez megtörténhetik, mert akkor, a midőn ezek az emberek ott szintén a tudománynak magas nívóján állanak és annak feutartásáért erkölcsileg felelnek; a mikor az egyes osztályok integritásáért anyagilag is felelősek, akkor őket úgy díjazni, mint a hogy most vannak, sem ennek az országnak méltóságával, sem azon tudományos feladattal és törekvéssel, a melyet a múzeum képvisel és a melyet annak képviselnie kell, összhangzásba egyáltalán véve nem hozhatók. (Helyeslés.) T. képviselőház! Én azt hiszem, hogy sürgősen előterjesztést kell tennie a kormánynak arra nézve, hogy ezen igazgatóőrök a mostani VIII. fizetési osztályból a VII. fizetési osztályba menjenek át. De menjünk még tovább, és ne az igazgatóőröket, hanem az egyes osztályba besorozott őröket vegyük, a kik csak 16—25 évi szolgálat után remélhetik azt, hogy legmagasabb fizetésük 1300, esetlegesen azon pótlék pótlékának nevezett pótlékkal 1400 fríra rúg. Nagyon szép dolog az, mikor régi könyvekben olvassuk és lelkesedünk rajta, hogy az a tudós szegénysége daczára a tudománynak szentelte életét, vagy talán a gyermekkedély azt úgy fogja fel, hogy a szegénység a tudósnak, a költőnek az appendixe, és hogy az a nélkül el sem lehet. Engedelmet kérek, a mai korban ilyen gondolkozás helyet nem foglalhat. Méltóztassék elhinni, hogy szégyen egy országra, mikor egy ilyen tudományos pályán haladó férfiak, a kik egész életüket és ifjúságukat annak szentelték, hogy ezeket az elvont tudományokat mívelve, hazájuknak is dicsőségére váljanak; mikor ezek hosszú évtizeden át való kitartó munkásságának köszönhetjük, hogy az országot kint is ismerik, akkor ilyen nyomorúságos fizetéssel igénybe venni azoknak az embereknek életét és tudományát, ez egyáltalában véve nem illik egy önérzetes államhoz. De nagy qualifikácziót is követelünk mi azon emberektől, pedig az a qualifikáczió már jogot ad nekik arra, hogy nagyobb dotáczióban részesülhessenek. És egyet ne méltóztassanak elfeledni, hogy roppant ügyszeretet és hazaszeretet és lelkiismeretesség kell ahhoz, hogy valaki