Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.

Ülésnapok - 1896-543

5t8. országos ülés 1900. niárczius 6-án, kedden. 77 egymásra rakják és zúzzák-törik, de ez még hagyján. De hiszen ezélom nem az, hogy én naponta csak kétszáz kosárral küldjek, akkor, midőn gazdaságom úgy van berendezve, hogy naponta 1000 vagy 2000 kosarat küldhessek külföldre s a fejlődés szándéka és czélja hozza magával, hogy mentől nagyobb mennyiséget szállítsak. Hiszen a tisztességes úton való gazdagodás vágyának, a szorgalommal való vagyonszerzés igyekezetének meg kell bennünk lenni, mert különben nincs érzékünk és hiába ülünk itt a parlamentben, hisz csak az a nemzet boldogul, a mely ezt felismerni képes. Ámde, ha annyira fejlesztem kertészetem összeköttetését, hogy naponta — mondjuk — már 400 kosarat szállíthatok, akkor már a legközelebbi német postavonat nem veszi fel; azt mondja, hogy nincs annyi ideje, hogy a 400 kosarat berakja, és otthagyja azt. Néha 48 óra hosszat ott fekszik az a romlásnak kitett tárgy Oderberg állomáson; elmegy 3—4 postavonat is, és nem veszi fel a küldeményt. Ily körülmény és eljárás mellett, ha ezen segíteni nem lehetne, inkább ki kellene mondani, hogy a posta csak azért tartja fenn a csomagszállítást, hogy azt közvetítse, kisegítse a magánemberek közt, de üzJetszen'ileg szállítandó küldeményeket nem expediál. Mert ez eljárás határozott megkárosítása a termelőnek és gátlása annak, hogy én mint nyerstermelő, a ki terményeimet a külföldön óhajtom érvényesíteni, fejlődhessem. Egyik kérésem tehát az, hogy a t. kereskedelemügyi miniszter úr lenne oly kegyes exponálni magát aziránt, hogy a németek erre több tekintettel legyenek. A németekre vonatkozólag különben szükségesnek tartom felemlíteni, hogy én Németország jóindulatáról megvagyok győződve, de a németek rendkívül számító emberek, ha mi ezen általunk kiszállított gyümölcs tekintetében velük konkurálnánk, akkor elhiszem, talán szándékosan akadályoznák a szállítást, de hiszen Németországgal szemben épen az a főelőnyünk, hogy az ottani klimatikus viszonyok folytán náluk bizonyos gyümölcsök nem teremnek. A szőllő ugyan megterem ott is, de az csak bornak való; a Köln vidékén és az egész Rajna mentén termelt szőlő nem ehető, habár a legjobb bort adja is, úgy, hogy én például tömérdek szőlőt küldök épen Köln és a Rajna vidékére. Továbbá a kajszinbaraczkkal, dinnyével és más gyümölcsökkel ott igenis nagy piaezot lehetne még terményeinknek találni. Igaz ugyan, hogy a berlini Markthalléval vasúton szállított szőllőben már lehetetlenség konkurálni, mert, a mint látni méltóztatik, Magyarországon a bornak is alig van értéke, de főleg az olasz bor miatt, mely három forintnyi vámmal jővén be Ausztria-Magyarországba, nagyban konkurál a mi borunkkal. Újonnan ültetett szőllőink ugyanis tavaly csak egy tizedrészét termetté meg annak, a mi három-négy év múlva egészében várható. Mi milliókat költöttünk és illetőleg dugtunk be szőlővenyigékkel a földbe, és ha azok termeni fognak, hát akkor 10 szer, Í5-Ször annyi bortermést kell egy raczionális gazdálkodásmód mellett remélnünk egy kedvező évben. Mi pedig borainkat már most sem tudjuk eladni. Ennek egyik oka a borhamisítás volt, mely kiirtotta a bizalmat a boraink iránt, a így elvesztjük egész hitelünket. De ha mi annyi szőlőt ültetünk, akkor a czél annak értékesítésére nézve az, hogy mi azt a táltermelést a külföldre, vigyük. Mihelyt pedig mi kimegyünk országunk határán és határainkon túl akarjuk borunkat értékesíteni, akkor már a nagy nemzetközi borárakkal kell konkurálnunk. Ez a 3 forintos borvám, mely ma nálunk fennáll, egy malőr reánk nézve most, és hiába küldünk mi szőlőtermelők fel a kormányhoz deputácziókat, hogy majd annak idején, 1903 ban, a borvám emeltessék, például 15 forintra. Hiszen akkor nekünk nagyon sok felesleges borunk lesz, a melyet ki kell vinni és ekkor a nemzetközi borárakkal kell konkurálnunk ott, a hova az olasz bor vám nélkül jön be. Most kellett volna nekünk jó nagy borvám, míg kezdők vagyunk, míg gyengék vagyunk, hogy megvédjük a kezdő termelőknek az érdekét. Most, mikor kellene a magas borvám, nincsen meg. Ezzel is úgy járunk, mint 67 óta kötött többi vámszerződéseinkkel is, hogy nem a mi hasznunkra köttettek azok meg, hanem az osztrák ipar előnyére. Már pedig ha ez így van, akkor a nyerstermelő minden munkálkodásának eredménye egy lyukas mogyorót se ér. (tlgy van!) Nekünk arra kell törekednünk, hogy visszaállíthassuk a bizalmat a külföldön. Alig hiszem, hogy ez könnyen menne, mert hiszen látjuk, hogy az olasz bor 3 forintos vámja mellett és a fuvar mellett 2—3 kereskedő is nyerészkedik rajta, és mégis per 10 — 12 forintjával kapható hektoliterje,- pedig ez, azt hiszem, hogy igazi bor. A fődolog itt minálunk, és erre akartam a t. kereskedelmi miniszter úr figyelmét felhivni, az iparfejlesztés, a melyről tegnap és tegnapelőtt nagyon sok szó esett, itt két szempont jő figyelembe. Vagy fejlesztem magyar ipart úgy, hogy ezen állam polgárai a saját befektetett tőkéjük után vagyonosodni fognak, vagy pedig fejlesztem idegen tőkével az ipart, ennek a legnagyobb haszna azonban ismét kimegy az országból. Épen tegnap gróf Serényi Béla t. képviselőtársam beszéde alkalmával megjegyezte a t. miniszter úr, hogy neki milliók szükségesek új vállalatok alapítására. Legyen szabad kérdeznem a t. miniszter urat, vájjon ezek a milliók úgy jelentkeznek-e, hogy ők maguk állítanak fel ebből egy ipari vállalatot, vagy