Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.

Ülésnapok - 1896-541

541. orczágos ülés 1900. márczlus 8-án, szombaton. 33 vetett. Hogy Magyarországon a vasipar tért tudott magának hódítani, annak oka az, hogy maga az állam vette fel a versenyt a külfölddel. Maga az állam vette kezébe a gyáripart a vasmüveknél és a gépek készítésénél, és ez tette lehetővé, hogy Magyarországnak gépipara versenyezhet a külföld bármely gépiparával. S itt elismeréssel adózom azon intéző köröknek, a melyek a magyar államvasút gépgyárát fölemelték és virágzásra juttatták; de másrészt az a gondolat érlelődik meg bennem, vájjon nem volna-e czél szeríí most már, midőn az államgépgyár és mellette más gépgyárak is, így például az aradi virágoznak, az államigépgyárt részvénytársaság alapjára fektetni és az államnak felszabaduló millióit egy más olyan iparágba fektetni, a mely eddig nem tudott meghonosodni, így például a textiliparba. Nagy szolgálatot tenne az állam a magyar iparnak azáltal, hogyha azon térről, a hol már megtette kötelességét, visszalépne, és millióit más iparágba fektetné bele. (Egy hang a haloldalon : Nincs pénz!) Épen azért, mert a mint a t. képviselőtársam mondja, nincs pénz, és mert nehéz felvenni a versenyt a külfölddel, épen azért abból az iparágból, a mely már feltétlenül versenyképes, vissza kell vonni a milliókat és olyan iparágba áttenni, a mely nem képes az óriási versenynyel szembeszállni. Tudnék példát felhozni, hogy a mely perczben Magyarországon egy iparág létesíttetett, másnap már az osztrák gyárak 30 perczenttel leszállították az árakat. Ott kell tehát fellépni a kormánynak, a hol a magánvállalkozás nem képes szembeszállni a külföldi verseny nyel. A gyáriparról szólva, az alkalmazottakra vonatkozólag is van egy megjegyzésem. Tudjuk azt, hogy eddig a gyárakban a munkások napidíjjal vannak alkalmazva, azonban semmi biztosítékuk sincs arra, hogy öreg napjaikra önmagukat, vagy családjaikat eltarthatják. Nem lenne-e czélszeríí, ezen gyárakban állandó munkáscsaládokat képezni, és pedig olyképen, hogy a fizetés, a melyet a munkás napidíjúi húz, alapját képezze az évi fizetésnek, de a mellett fentartassék a szakmány-mnnka rendszere is, a mely neki fizetésén felül 30—40°/o-ot biztosít. így aztán nem bizná el magát fix fizetésében; mert ha csak fix fizetést kap, és esetleg ebben bizva, el hanyagolja kötelességét, vagy betegség ürügye alatt ok nélkül otthon marad. Hogy ez meg ne történjék, adjunk neki szakmánymunkát is, mely ösztönözze őt arra, hogy otthon ne henyéljen, hanem örömmel menjen a gyárba és munkásságát a legerősebben fejtse ki. Ezt az újítást szintén fel lehet használni a munkáskérdés megoldására. Ez csak egy eszme akar lenni, a mely hozzájárulhatna ahhoz, hogy a munkáskérdést gyökeresen és tökéletesen oldjuk meg. KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. XXVII. KÖTET. A közlekedési vonalak tekintetében szintén örvendetes javulást látok, a mennyiben az a szédelgés, a mely a múltban »viezinálizmus« név alatt volt ismeretes, ma korlátok közé van szorítva, és főleg a legközelebb benyújtandó reviziónális törvényjavaslattal, hiszem, hogy teljesen meg lesz szüntetve. Ez kívánatos is, mert engem korántsem nyugtat meg a t. miniszter úr azon kijelentése, hogy hiszen alig 20 millió korona veszteség hárul az államra, a vasutak összes értékét véve számításba. Engem csak az nyugtatna meg, ha látnám, hogy a befektetés nem veszteséggel, hanem határozottan nyereséggel jár, mert minden vállalatnak, a mely prosperálni tud, idővel mindig nagyobb és nagyobb nyereséget kell felmutatnia. Tehát midőn ily hosszú fennállás után tőkeveszteségről beszélünk, e kijelentés nem nyugtathat meg bennünket és nem szanálja a múltak mulasztásait. Elvártam volna az igen tisztelt miniszter úrtól, hogy említést tegyen a keskenyvágányú vasutakról is. Mindnyájan tudjuk, hogy sok helyen, a hol keskenyvágányú vasút teljesen kielégítette volna a közgazgadasági követelményeket, rendes vágányú vasútat építettek. Elismerem, hogy talán hadászati szempontból nagyon fontos, hogy egyenlőek legyenek a vágányok, azonban oly tőkeszegény országnak, mint mi vagyunk, nincs oka luxust űzni, hanem nagyon is figyelnie kell minden befektetésnél arra, hogy az hasznot hajtson. A mi a vizi utakat illeti, itt is örömmel látom, hogy egy kis lendíílet mutatkozik. Szinte megfoghatatlan, hogy egy ország, a melynek Dunája, Tiszája, Drávája és Szávája van, a forgalomnak oly jelentéktelen részét bonyolítja le a vizi utakon. Németországban egy kis — nem is folyó, — csak csatornácska, a Spree, milyen óriási szerepet játszik. Merem mondani, hogy majdnem több forgalom bonyolíttatik le a kis Spree-n, a mely alig 20 öl széles, mint a Dunán. És akkor, midőn a vasutak terén oly nagyszabású befektetéseket eszközöltünk, szinte csodálatos, mint maradhatott ennyire hátra a vizi utak felkarolása. E tekintetben talán lehet mondani, hogy egyik a másiknak rovására maradt vissza; talán épen a viczinális túltengésnek tudhatjuk be részben, hogy a vizi utakra nem fordítottak nagyobb gondot. Örömmel üdvözlöm, hogy a miniszter úr úgy a vizi utak felhasználásával, mint új csatornák építésével ezen nagy hiányt korrigálni akarja. Épúgy örömmel konstatálom, hogy egyik fő törekvése arra irányúi, hogy egyetlen fő-empóriumunkat, Fiumét is ilyen irányban fejleszsze, és oly intézményeket létesítsen ott, a melyek Magyarország külkereskedelmi igényeit is kielégíthetik. E téren szükségesnek tartom, hogy ott egy hajógyár építtessék, nemcsak ezen ipar fejlesztése e