Képviselőházi napló, 1896. XXVII. kötet • 1900. márczius 2–márczius 17.

Ülésnapok - 1896-545

HQ 545. országos ülés 1900. márczias 8-án, cslltőrtífkte. szolgáltatni; de ha a miniszter úr azon helyzetben van, hogy bennünket ezen nagy kérdések tekintetében legalább általános irányító eszmével tájékoztathat, azt nagy köszönöttel fognám venni. Mielőtt rátérnék arra, a mi engem tulajdonképen felszólalásra kényszerít, elsősorban kell, hogy köszönetemet rójjam le az általános vita egyik-másik szónokának. Első helyen emlékezem meg gróf Zichy Jenőről, a kire nézve csak annyit akarok mondani, hogy akkor, midőn beszéde végén az önálló vámterületről mint egyedüli mentségről emlékezett meg, azáltal nemcsak következetességének adta fényes tanújelét, hanem egyúttal egy örvendetes szimptomát árult el, tudniillik azt, a mit különben idáig is sejteni volt szabad: hogy az önálló vámterület hivei nem tartoznak már a mélyen t. kormánypárton és a szabadelvű párton a proskribáltak közé, szóval, az önálló vámterület hirdetése a képviselői székből és a parlamentben is, a többség táborában is, kétségtelenül jogosultságot nyer és legitimálva van. Örvendetes jelenség ez, mert legalább ebben a nagy gazdasági kérdésben nem a pártfegyelem békóiba vert szükkeblűséggel állunk többé szemközt, hanem a kapaczitácziónak nyílt tér, a mely különösen ilyen gazdasági kérdésekben a számoknak döntő erejével győzheti meg a nemzetet, hogy számára mi a jobb. Én gróf Zichy Jenő beszédéről nemcsak ezért emlékezem meg, hanem azért is, mert magam sohasem tagadtam, nem is tagadom, hogy én a magyar arisztokrácziával szemben in speczie különös rokonszenvvel sohasem viseltettem életemben, mert a prerogativákkal és azokkal a kaszt-előnyökkel, melyeket az arisztokráczia egyáltalában születésénél fogva Magyarországon bir, a magam részéről, az én politikai meggyőződésem és elveim mellett megbarátkozni sohasem tudtam s nem fogok megbarátkozni a jövendőben sem. De hozzáteszem, ha olyan messze világító, nemes példákat látunk magunk előtt, mint gróf Zichy Jenő, a ki a nagy vagyon és születés által nyújtott előnyöket nemes áldozatkészséggel igyekszik paralizálni és a nemzet előtt tényekkel bizonyítja, hogy az arisztokrácziának nemcsak az a hivatása van meg, hogy magas gőggel lenézze a szegényt, vagy azt, a ki annyi jogot, mint ő, nem élvez, hanem, hogy az a nagy vagyon és a születés minden előjoga egyúttal azért is adatott, hogy a nemzet közjava gyarapodjék egyesek áldozatkészségével és nemes példaadásával: akkor az én véleményem is rendkívül mérséklőleg változnék meg ezen előjogok ellenében. A mélyen tisztelt gróf Esterházy ne értsen engem félre. A magyar arisztokrácziának igen sok kiváló és tiszteletreméltó tagja van. 0 mindenesetre első helyen sorakozik azok közé. De ne méltóztassék elfelejteni, hogy a hitbizományoknak mennyi bűnük van Magyarország történetében és mennyi bűnük van különösen a magyar gazdaság terén. Nem akarok most a szemrehányások légiójával előáilani. Ez távol áll tőlem. De felhozom ezeket a dolgokat azért is, mert most mindjárt gróf Zichy Jenő mellett örömmel térek rá a magyar arisztokrácziának egy másik kiváló tagjára, báró Fiáth Miklósra, a kit szivem mélyéből üdvözlök azon szavak után, a melyek tegnapi beszédében elhangzottak. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Igenis, t. ház, ez a példa messze világító és termékenyítő lesz Magyarországon. A magyar arisíítokrácziának kell megragadnia azt a zászlót, a mely az emberi jogok egyenlősítése terén maga követeli meg, hogy annak a munkásnak, aki Magyarország jövendője számára dolgozik, hogy nekik is kenyerük legyen, jogot kell adni, mert a jog az emberiségnek tulajdona. (Úgy van! Úgy van! a balés szélső baloldalon.) T. képviselőház! Én igazán szivem mélyéből üdvözlöm báró Fiáth Miklóst is, midőn egy arisztokratának, egy magyar mágnásnak kezében látom azt a zászlót, a melyet hordozva, megkopogtatja a magyar törvényhozás ajtaját, és azt mondja, hogy elérkezett az ideje végre-valahára annak, hogy a magyar munkások jogos igényökkel a parlamentbe beeresztessenek. Mert beszélhetnek Önök iparpártolásról, beszélhetnek iparfejlesztésről, ki tudja azt jobban, mint a t. miniszter ár, hogy az ipar terén a mai versenyben első és legfőbb kellék az, hogy kiváló szakmunkások legyenek rendelkezésre; az izlés és kiállítás mikéntje ma a versenyképesség egyik legfőbb biztosítéka. Igen ám, mélyen tisztelt miniszter úr, de az a képzett munkás, a ki a külföldön megkeresi az ő kétszer, vagy háromszor akkora fizetését, és a mellett politikai jogokat is élvez, ugyan mi által vezéreltetve, mi által vonzva jöjjön ide Magyarország földjére, a hol, ha esetleg maga és családja számára kereshet is valamit, talán esetleg többet is, mint a külföldön, de meg kell tagadnia önmagában az embert, és meg kell ismernie azt, hogy itt a munka, szorgalom és becsületesség maga nem biztosíték arra, hogy az ember jogaival együtt érvényesülhessen, hanem ahhoz egyúttal tőke, rang vagy születés is szükséges? T. miniszter úr! Méltóztassék nekem elhinni, az a tény, hogy a munkás bevonatik a parlamentbe, hogy az ő jogai megóvassanak és saját táborából való emberek mondhassák el panaszaikat, az iparfejlesztésnek maga is egyik hatalmas.hogy ne mondjam, leghatalmasabb tényezője, mert az emberek önérzetét is emeli és biztosítja azt, hogy a munkás szívesen lesz magyar emberré gyermekeivel együtt,