Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-518

7g 518. országos fiiéi 1900. január 31-én, szerdáit. dobott frázisokkal is lehet vezetni, ha azok a frázisok oly helyről jönnek, a mely hely irányában a túlhajtott loyalitásnál fogva ez a magyar nemzet mindenkor térdet-fejet hajt. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Visszaemlékezem., t. miniszterelnök úr és t. kormány, egy nagyon nevetséges jelenetre, a melynek egyszer egy - operettben tanúja voltam, — czímét nem tudom bizonyosan, — gondolom, *Utazás a föld körűk, — a melyben egy távirda-tisztviselőr, mihelyt a czárnak csak nevét említették előtte, rögtön elfogott a csuklás. (Derültség a szélső baloldalon.) Azt hiszem, ha az operett-iró ezt a magyar nemzetet veite volna alapúi, bizony-bizony ezt a jelenetet abból az operettből nem Nagyhatná ki. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Én, t. ház, Magyarország véderejét erősíteni akarom, és különösen akarnám akkor, ha véderő tényleg magyar volna, mert ez egy eszköz arra, hogy a nemzet a maga követeléseit minden körülmények között érvényesítse. De olyasmit, a mi egy erőnek potenczirozását jelenti, de a védelemre szánt nemzet gyengeségével, megengedhetőnek egyáltalában nem tartok. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Hogy mennyire másképen jártak el ezelőtt a delegáezióban, arra egy érdekes dolgot akarok a t. képviselőház előtt felhozni, (Halljuk! Halljuk!) és pedig megindokolom, hogy miért. Azért, mert mikor én ezt a tételt felállítottam múltkor a pénzügyi bizottságban, a kormány egyik tagja annak valódiságát jónak látta kétségbe vonni. Az 1870-es években történt az, hogy a delegáezióban bizonyos tengerészeti kiadásokat kértek megszavaztatni. Még akkor azok a delegátus urak azt hitték, hogy szabad nekik godolkozni, és akkor ugyan megszavazták, mint mindig, azokat a kiadásokat, azonban érdekes, hogy a megszavazás után határozatilag kimondták, hogy megszavazzuk ugyan ezt a költségvetést, azonban kijelentjük, hogy egy flotta terv szerint való kiépítése, egy szóval minden nagyobb szabású alkotás, a védelem szempontjából, nem a delegáczió, hanem a magyar országgyűlés hatáskörébe tartozik. Ez akkor keresztül is ment. Ugyan, t. miniszterelnök úr, van-e ma olyan bátor legény a delegáezióban, a ki ezt el merné mondani ? Vájjon beszéltek-e arról, hogy ebbe a magyar országgyűlés beleszólhat? Nem! Minekünk csak a megszavazás kötelessége maradt fenn, és azt igazán hűen, odaadóan, parancsszóra teljesítik. Tény az, hogy a delegáczió olyat szavazott meg, a mit nem ismer; tény az, hogy olyat akarnak velünk megszavaztatni, a mit mi nem ismerünk. Hát ha valakinek olyan erkölcsi világa van, hogy erre képesnek érzi magát, ám tegye, de ez a párt, a melynek megbízásából felszólaltam, ilyent tenni nem fog, mert ezt hazaellenes cselekménynek tartjuk és olyannak, a mely az alkotmánynak lábbal tiprása. De hát alkotmányt lábbal tiporni, ez is divat ma nálunk. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) Ugyan, kérdem a t. pénzügyminiszter urat, ki engedte meg önnek azt, hogy azt a 9 és néhány milliót kifizesse? Önnek a delegáczió talán parancsol ? Az önnek talán fenhatósága"? Önnek ez a képviselőház adhat csak utasítást, és ön nem azért miniszter, hogy tetszése és belátása szerint a bécsi köröknek óhajtását teljesítse. Ön csak azt hajthatja végre, a mit ez a ház, a mit ez a nemzet határoz. Önök azonban előállanak és úgy bánnak az ország vagyonával, mintha az Csáky szalmája volna, (Ügy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) a nemzet képviseletének minden megkérdezése és beleegyezése nélkül ilyen összegeket képesek odadobni. Hát ez nem alkotmánytiprás, t. pénzügyminiszter úr? Én azt hiszem, hogy teljesen igazolva vannak azok az erősnek látszó vádak, a melyeket én annyiszor felhoztam ebben a parlamentben, hogy ez a mi egész alkotmányos életünk egy álalkotmányos élet, és mikor rámutattam arra, hogy csak arra valók vagyunk, hogy álarczczal lássuk el az önkényt, a mely felettünk uralkodik, ha ilyen tények állanak előttünk, vájjon nem adnak-e ezek nekem igazat? T. uraim, ott a túloldalon, ha magánéletükben az önök megbízottai így járnak el magánvagyonukkal, önök már régen a fenyítő törvényszék elé vitték volna azokat. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) De mert ezt a közös miniszterek és a magyar miniszterek teszik, és azt hiszik, hogy szolgálatkészségükkel fent tetszetős színben tűnhetnek fel, egész szépen eltűrik. Érdekes az, hogy mennyi érdek van itt Magyarországon, mely kielégítésre vár, de az mind mellékes. Itt van például közigazgatásunk. Évek óta azok, a kik államosítani akarják, ágy tüntetik fel a magyar közigazgatást, mintha ázsiai volna; de ugyanők, mert övék a hatalom, e hosszú idő alatt eltűrik, hogy azok a tisztviselők akként legyenek fizetve, hogy az — nem tudok más kifejezést, — skandalum. Teljes lehetetlenség akármilyen tisztviselőtől megkövetelni, hogy hivatását azért az összegért kellően betöltse. De a midőn előállottunk, hogy ezen a bajon javítsanak, erre nem volt pénz; mikor a hadsereg részére kell, a katonatiszteknek, akkor rögtön volt. Kubik Béla: Quótára. Komjáthy Béla: Akkor, t. képviselőház;, a mikor látjuk, hogy az állami tisztviselők ily nyomorult helyzetben vannak és fizetésüket nem