Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-539

838. országos ülés 1900. m&rczius 1-én, egStSrt5k8n. 577 alkalmazni, és hogy egy irgalmas nővér alkalmazását is tervezik. E kiadásokra 840 koronát kér tőiünk a t. belügyminiszter úr. Kétségtelen, hogy legjobb volna, ha abban a toionczházban nemcsak serdületlenek nem volnának, de különösen ha nem volnának ott soha mások, mint a kik minden helyes tolonczházi szervezet mellett átmenetileg vitetnek oda, vagy azért, hogy illetőségi helyükre tolonczoltasíanak, vagy hogy addig tartózkodjanak a tolonczházakban, a míg ismeretlen illetőségi helyük kipuhatoltatik. Ez ugyan nem vihető teljesen így keresztül, de nem fogadhatom el helyes rendészeti elvnek, sőt nagyon veszedelmes dolognak tartom azt, hogy a budapesti tolonczház valóságos nagy internátus legyen, a hol, a mint látjuk, serdületleneket is tartanak, a hol oktatásokat adnak, szóval a hol a t. rendészet hosszabb időre is berendezkedik, és hosszabb ideig tartja ott az embereket. Nagyon jól tudom, hogy a tolonczháznak van egy osztálya, a hová a fővárosból ki tiltottakat, vagy azokat, a kiket koldulás és csavargásért fognak el, szállítják, ha újból feljönnek a fővárosba. Ez is helytelenül van így, mert a tolonczháznak, a hol sokszor olyanok fordulnak meg, a kik teljesen bűntelenek és büntetve sohasem voltak, a kiket tehát csak a sors kedvezőtlensége visz oda, soha sem lenne szabad másnak lennie, mint egy átmeneti intézetnek, a hova csak azokat vezetik, a kiknek ott csak napokig vagy órákig kell tartózkodniok. Akkor aztán ezeknek a tervezett újabb intézményeknek létesítése bizonyára nem válnék szükségessé. Nagyon jól el tudom képzelni, hogy miért szaporodik olyan nagyon a tolonczház lakóinak száma. A fővárosban, fájdalom, a koldulás, csavargás, mindig jobban és jobban kezd lábrakapni. A fővárosi rendőrség legutóbbi kimutatása, a melyet a t. belügyi kormány volt szíves nekünk kézbesíttetni, igen szomorú képét tárja fel annak, hogy itt a fővárosban a csavargásért, vagy koldulásért elfogottak legnagyobb számát nem a gonoszok képezik és nem azok, a kik talán rossz erkölcsi felfogásból vagy renyheségből koldulnak, és csavarognak, hanem fájdalom, a munkanélküliek és munkaképtelenek azok, a kik a koldusok és csavargók nagy számát teszik. A ki ezt a szomorú statisztikát elolvassa és olvassa azt is, hogy nálunk esetről esetre kénytelenek a munkanélküliek gyűléseket tartani, hogy valahogy felhívják a társadalom érdeklődését sorsukra, az bizonyára igazat fog nekem adni, ha azt mondom, hogy a t. belügyi kormánynak a szocziális reformok létesítenél első feladatul kell kitűznie a szegényügy rendezését, és ennek kapcsán a munkanélküliek ügyének szervezését és rendezését. A rendőrség statisztikája szerint például, — nem akarom az egyes KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901, XXVI. KÖTET. hónapokat külön felsorolni, csak a végösszegeket mondom, — azt látjuk, hogy 1898-ban 9552 egyént állítottak elő. Ezek közül volt 8307 munkanélküli és 1245 munkaképtelen. Előállítottak ezen 9552 közül 1893-at olyant, a kik koldulás miatt lettek ugyan előállítva, nem csavargásért, de szintén mert munkanélküliek voltak és 650-et azért, mert munkaképtelen volt. Felhívom a t. belügyi kormány figyelmét, hogy különösen a kereskedelemügyi miniszterrel együttesen, a ki, a mint méltóztatik tudni, a munkaközvetítésnek szervezését a kezébe vette, és a fővárosban az előmunkálatokat már meg is tette, legyen szíves a szegényügy rendezését, különösen abban az irányban, a mint ezt a munkanélküliségnek megelőzése és orvoslása megkívánja szintén kezébe ragadui, mert ezzel a társadalmat és minden embert, a ki a humanisztikus eszmék és a helyes szocziális reformok iránt érzékkel bir, hálára fogja lekötelezni. Méltóztatnak tudni, hogy különösen Svájczban a munkanélküliség korlátozása, megelőzése, orvoslása valóságos szervezettel bir. Ott olyan kísérletek történtek, a melyek az önsegélylyel kapcsolatban a munkanélküliség elleni biztosításra vezettek; a mennyiben pedig erre az állami kormányzat is hivatva van, az ottani belkormányzat által támogattatnak. Erre nézve még csak egyet vagyok bátor megjegyezni, tudniillik hogy felhozt ik azt, hogy ezek a kérdések, ha szabályoztatni fognak, akkor bizonyára jobban megfelel a tolonczház a maga igazi rendeltetésének. Itt eszembe jut egy szomorú dolog, a melyre a fővárosi államrendőrség hívja fel az országgyűlés figyelmét. Azt mondja ugyanis a fővárosi államrendőrség jelentése, hogy daczára annak, hogy a vasúti indóház a tolonczház közelében van, mégis az a hihetetlen dolog történik, hogy a fővárosból, a zónatarifa és a vasutak általános államosítása mellett, a tolonezokat more patrio, czigányok és más hasonló egyének által összefogdosva és azok felügyelete mellett viszik ma is a vasúti sinek mentén községről-községre: abból a fővárosból, a hova a vasúti közlekedés összpontosul, éó a honnan, a mint méltóztatik tudni, annyi ember kedvezményes jegyekkel utazik, a mi iránt annyi előzékenységet mutatnak bizonyos körök. És mégis ott, a hol a helyes jogrend, a helyes rendészet, és különösen a humanitás megkövetelné, hogy ez a vasúti intézmény a rendőrség szolgálatában álljon, azt tapasztaljuk, hogy ezeket sokszor gyalog, mezítláb és összekötve űzik és viszik a főváros utczáin végig. Ez egy czivilizált államban tűrhetetlen állapot. Igen helyesen tette tehát a fővárosi rendőrség, midőn jelentésében erre felhívta a belügyi kormány figyelmét, és én nem tehetem, 73