Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-538

538. orgzágos ülés 1900. február 24-én, szombaton. 5gg be, mert azon erőszakos és romboló irányzattal, mely Magyarországon honolt, a csendőrségnek azon pusztításai, melyek egy kis háborúval értek fel, összefüggésben vannak. Nem akarok ezekkel foglalkozni, mert, hogy jó órában mondjam, ezek apadtak és most nem igen hallunk hasonló eseteket. De van egy fájós pont, melyre a belügyi kormány figyelmét fel akarom hívni és ez a csendőrség közreműködése a bűnvádi perek előny omozásánál és a bűnösöknek az igazságszolgáltatásszámára vamkézrekerítéséiiél- Azt hiszem, hogy ezzel büntető igazságszolgáltatásunknak nagyon sötét pontjáról emelem fel a fátyolt és oly sebre mutatok, a melynek gyógyítása már régóta kívánatosnak mutatkozott volna. Több mint egy negyed százada áU fenn a esendőrségi intézmény Magyarországon és oda jutottunk, hogy még ma is, hétről-hétre, napról-napra feltárnak előttünk jogi és közrendészeti szaklapjaink olyan előnyomozati cselekményeket, a melyekkel a csendőrség valóságos középkori barbár kínvallatással igyekezett a tetteseket beismerésre bírni. Oly mérveket oltott ez már Magyarországon, a melyet csak szégyenérzettel vallhatunk be itt a törvényhozás házában, a melyre a külföld figyelme is irányúi, úgy, hogy időről-időre Magyarország legfelsőbb bírósága, a kir. Curia átiratokat és jelentéseket küldött az igazságügyminisztériumhoz, a melyekben elpanaszolja ezen eseteket és orvoslást kér. Azokat, kik az ily felszólalásokban sokszor hyper-bumanizmust látnak, figyelmeztetem, hogy ezekben az esetekben nemcsak azért baj ez a kínvallatás, — eltekintve attól, hogy az általános büntetőíörvénykönyvbe és a czivilizáczió elveibe ütközik, — mert az ily kínvallatással ártatlanokat birnak rá, hogy vallomást tegyenek, hanem azért is, mert, a mint azt a gyakorlat bizonyítja, a bűnösök ezen szörnyű kínzások által menekülnek a jogszolgáltatás karjaiból. Én azt hiszem, hogy módomban lesz az igazságügyi tárcza tárgyalásánál egy egész csokrot összefűzni, — sok száz esetet vagy talán többet is, — ezen kínvallatásokból, a melyeket a büntetőbíróságok megállapítottak, és a melyek nagy részénél a felsőbb bíróságok kénytelenek voltak a vádlottakat felmenteni, mert megállapíttatott törvényszéki orvosokkal és egyéb bizonyítékokkal, hogy esendőrségi kínzások hatása alatt tettek a vádlottak beismerést, s a midőn a bűnpör későbbi stádiumában a beismerést visszavonták, ezen visszavonást ez okból indokoltnak kellett tekinteni. Hogy pedig, fájdalom, a polgári hatóságok és a felsőbb bíróságok összetett jóakarata daczára sem sikerűit jogszolgáltatásunknak ezt a rákfenéjét, adminisztrácziónk ezen szégyenfoltját kipusztítani, bizonyítja, hogy a Jogtudományi Közlönynek legújabb két száma — ez a lap tette feladatául, hogy ezeo eseteket összegyűjti, — ismét két ily csendőri kínzásról tesz említést, mely két perben a beismerő vádlottakat ezen kínzások folytán fel kellett menteni. Jellemző, és azt hiszem, a belügyi kormány figyelme erre rá fog irányulni, ha azt mondom, hogy soha más czím alatt nem is hozzák a lapok ezeket az orvosilag és bíróilag bebizonyított csendőrségi kínzásokat, mint »Ismét csendőri kinzás«. Ez az »ismét« szó a jellemző, mert mutatja, hogy nem egyéb, mint évtizedeken át, sajnos, igen fájó érzést keltő ismétlése ezen szörnyű esetnek. Hogy ezt miért hozom fel most, annak egy igen fontos oka van. A t. belügyminiszter úr, — a mint a kezemben levő Belügyi Közlönyből látható, — egy rendeletet bocsátott ki az előnyomozatot teljesítő rendőri hatóságok és közegek részére. Elismerésemet kel] kifejeznem a t. belügyminiszter úrnak ezen rendelet tartalmáért, szelleméért és irányáért, mert ez a rendelet teljesen hozzásimul a törvények szelleméhez, és nemcsak egyszerűen lapidáris módon idézi a törvényt, hanem különösen ott, hol a törvénynek szabadelvű intézményeiről, a vádlottak érdekét és védelmét biztosító intézményekről van szó, a rendelet ezeket a rendelkezéseket erősen hangsúlyozza és kiemeli, a mi, úgy látszik, újabb iránynak és SE elleninek, hacsak csekély mértékben is, jele és tanúságtétele. Ezen rendelet 54. §-a a büntetőperrendtartás 135. §-ának megfelelően azt mondja (olvassa).»A jelzett általános rendelkezések közül különösen szem előtt tartandók, hogy ezek szerint a terhelt kihallgatásának főczélja nemcsak az, hogy a terhelt beismerő vallomása által a nyomoi zás megkönnyíttessék, hanem, hogy a terheltnek egyúttal mód nyújtassék a vele szemben fenforgó gyanú elleni védekezésre s a netalán javára szolgáló körülmények és adatok bemondására. Ép ezért a büntetőperrendtartás 135. §-a szerint a terhelt vallomásának, vagy beismerésének kieszközlése végett nem szabad sem ígéretet, biztatást, ámítást, fenyegetést, erőszakot, vagy kényszert használni, sem a terheltet éjjeli kihallgatással, vagy más módon czélzatosan kifárasztani.* T. képviselőház! Ez az összes nyomozó rendőri hatóságok és közegekhez van intézve. A büntetőperrendtartás világosan megmondja a 85-ik §-ban, hogy a rendőri hatóságok alatt a csendőrség is értendő. Nekem tehát fel kell tennem, hogy a t. belügyminiszter úr tudatában van annak, hogy ez az utasítás és ez a rendelet nemcsak a rendőri és szorosabb értelemben vett rendőri hatósághoz, hanem a csendőrséghez is van intézve, és fel kell tennem, hogy ez a t. honvédelmi miniszter úrnak, mint szintén egyik közvetlen csendőri felsőbb ható71*