Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-514

22 514* országos ülés 1900. január 13-án, csfltőrtőkSn, tikájának érvényre juttatására használta volna. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) Azt hiszem, hogy oly igazságot mondok, a melyet megtagadni nem lehet: hogy a mi összes kormányaink tisztán csak a végrehajtó szerepre vannak utalva, hogy azt a politikát, a mely másé, azt az irányt, a mely nem a miénk, itt keresztül vigyék. Hiszen ha kormánypolitikáról akarunk beszélni, azt hiszem, igazat mondok, ha azt állítom, hogy az eddigi kormányok összes kormányférfiainak politikája abban csúcsosodott ki, hogy versenyeztek egymással annak bebizonyításában, hogy melyik tud alázatosabb lenni bizonyos érdekekkel szemben, melyik használhatóbb, és a mi fő, hogy csakugyan bízzanak rá valamit: melyik tudja jobban bebizonyítani, hogy az ország népét, ezt a szegény magyar nemzetet inkább képes félrevezetni, mint talán más kormányférfi; sajátságos az is, hogy az ilyen kormányférfiak mellett azért mindig megvolt a többség, azon rendíthetetlen szavazók tömege, a kik ott tömörülnek mindig, és tényleg ágy viselkednek még néha magántársalgás közben is, mintha valamely,, lelkükben és szívükben csakugyan megállapított politikai programm keresztülvitelének tényezői volnának. Pedig, ha őszinték akarunk lenni, a kormányokat vezetik Bécsből, önöket meg vezetik a kormányok. Nem akarok, mert talán nagyon kellemetlen volna, rámutatni az eseteknek egész halmazatára, hogy mikor a ma ellentétben áll a tegnappal, önök épúgy szavaznak ma a mellett, a mit tegnap elítéltek, mintha az igazán valódi politikájuknak kifolyása és meggyőződésüknek eredménye volna. Fájdalom, ez a rendíthetetlen többség Cicerónak egy mondása szerint idomítja magát, a mely azt mondja: változnak a viszonyok, változniok kell az embereknek és alkalmazkodniok kell a mindenkori szél fuvásához. Etát nagy szónok, okos ember volt Cicero, de ma már a politikai erkölcsök terén őt kútforrásnak elfogadni hajlandók egyáltalában nem vagyunk. Polónyi Géza: Ezek Plató tanítványai! Komjáthy Béla: Ha már hasonlatokba megyünk, tán inkább Machiavelli tanítványai. Mert ő róla jegyezte fel a történelem azt a nevezetes dolgot, hogy annyira óhajtott szolgálni a felsőbb hatalomnak, hogy midőn a Mediciek többször megkínozták, alig várta, hogy ismét felhasználják, ha másnak nem, legalább kőhengergetésre. De lemondok a hasonlatokról önökkel szemben. Én megtámadtam önöket s tagadtam, mintha önöket valami meggyőződés vezetné a politikai életben; de ugyanakkor az Önök védelmére is kell kelnem és fájdalommal kell konstatálnom, hogy e dolog nem új keletű. Már attól az időtől fogva, midőn a magyar nép jobbjai, a nemzeti királyságot akarták, s ezzel szemben a nemzet nagyjai eladták magukat s elejtették azt a nagy eszmét, folyvást találkozunk a magyar történelem lapjain azzal a politikával, melyet önök követnek. (Helyeslés a sséhő baloldalon.) Nem akarom bővebben vázolni azt a korszakot, a melyre most czéloztam. Csak egyre hívom fel figyelmüket. Midőn az augsburgi birodalmi gyűlésen azt mondták Maximiliánnak, hogy igyekezzék Magyarországot a német birodalomba beleolvasztani, ő azt felelte: nemcsak magam fogok erre. néz re elkövetni mindent, hanem utódaimnak is megNagyom. Nem érzik e, hogy nemcsak Maximilián tartotta meg igéretét, hanem utódjai is megfogadták utasítását, mert Magyarország története azóta folytonos ellenállás a beolvasztás politikája ellen? Azt mondhatná erre valaki: ez csak frázis! De önök is tudják, hogy nem az. Ám, hogy megczáfoljam, mintha frázis volna, mégis hivatkozom e ház egy illusztris tagjára, ki közéietünket nagyon jól ismeri s egy évvel ezelőtt e házban a következőket mondotta: »Magyarország összes bajai abból erednek, hogy a birodalmi politikának praedomináló szelleméből bugyogó erők vezetik a magyar politikát, s hogy az aktiv politikában csak azokat engedik érvényesülni, a kik vagy elvfeíadás, vagy a köpenyegforgatás, vagy önmegalázás, vagy a hazafias hajlamok megtagadása árán jutottak oda.« (Felkiáltások a sssélső baloldalon: Ki mondta?) Hogy ki mondta, azt felesleges mondani, mert bárki mondott igazat, az mindig igaz marad; ha az illetőnek más a nézete, igyekezni fog annak idejében nézetét megindokolni. Mint mondám, Magyarországon valódi politikai irány a kormányokban és az őket támogató többségben nem nyilvánul. De az még semmi sem volua; hanem akkor, mikor ily politikának horgába akadtak, mely nem a mienk, nem riadnak vissza attól sem, hogy a történelmet, ha kell, meghamisítsák, hogy a törvényeket tudva, akarva, félremagyarázzák, csakhogy képesek legyenek bebizonyítani, legalább a gyengébbek előtt, hogy az, a mit mondanak, Magyarország régi jogainak, régi törvényeinek tökéletesen megfelel. Nemcsak így szóbeszédben, de még a tudományos irodalom terén is ma már, — megint nem akarok nevet említeni, — vaunak olyan kijelentések, hogy Magyarország 1526. és 1867. közt soha olyan független, soha szabadságának oly teljében nem volt, sőt még maga Kossuth Lajos sem álmodott Magyarországnak ilyen szabadságáról, mint a milyennel ma bírunk. Magyarország egy történetírójának könyvében, sőt fájdalom, nemrégiben itt a képviselőházban, egy hasonló irányú kijelentéssel is voltunk kénytelenek találkozni. Lehet-e elitélőbb kritika valamely politika felett, mint a mely politika képes a történelmet is meghamisítani, csak azért, hogy