Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-522

}g2 322. országos ülés 1900. nak be, mert az ő nevük örökre: »fináncz!« (Általános mozgás.) Ez idézi elő azt, hogy. mint valami rémregényben, a hol a fogoly a sötét szobában csak egy nyilasból kap világosságot, a tisztviselő számára is csak egy ily nyilas van, a honnan minden világosságot vár, és az a miniszter. Nem az irodalomban, nem a társadalom más terén keres vigaszt, csak a ranglétrától és az annak tetején álló minisztertől várja vágyainak teljesítését. A jelenlegi pénzügyminiszter hivataloskodása alatt majdnem mindegyik pénzügyi tisztviselő előbbre ment. De mi haszna ennek, a nagy nyomoiúsághoz képest, ktilünősen mikor a bajnak javítószere olyan, hogy épen e javítószer miatt nem lehet az orvoslást megvalósítani. Mert ha mindenki mindent a minisztertől vár, mindenki mindenütt a hivatalba kapaszkodik, — akadályozza, hogy a tisztviselő előre mehessen, és hogy a nagy problémák megoldassanak. Az ily nagy gazdasági depresszió idején méltóztassék csak végignézni az országon. Csupa magasra emelt kezet látunk, a melyek mindannyian bélyeges folyamodványt lobogtatnak. Össze vannak zsúfolva az emberek, mint valami villamos kocsin, mindenki a már felülről lógó fogantyúkba kapaszkodik, s ezért az állam szekerén bármely rázkódtatás, vag}

r csak váltóváltozás is halomra buktatja az exisztencziákat. Nem jól mondtam, t. ház, ne méltóztassék végig nézni az országon, nézzék csak egy befolyásos, vagy befolyásosnak hitt képviselő fogadószobáját. Mit látunk ott? Az ötletességnek, a rafinériának, a furfangnak minden eszköze elővétetik, hogy valamely kérvényt valakinek az asztalára lehessen letenni. A lehetetlen agyvelőgyakorlatok egész sorát művelik, a míg kitalálják, hogy valami jó szignatúra kerüljön a papirosra. Ha egyebet nem tennének, mint hogy ezeket az ötleteket, ezeket a gondolatokat, a melyek az agyat kifárasztják, valami hasznosra, valami találmánynak kigondolására fordítanák, oly gépeink volnának, hogy a magyar szabadalmi hivatal lenne a legfényesebb az egész világon. (Derültség. Mozgás.) Barabás Béla: Szellemesen mondta! Hegedüs Loránt: Ha a t. ház, szíves volt figyelmével megajándékozni eddig, (Halljuk! Halljuk!) szeretnék most némi megjegyzést elmondani arról, hogy miként lehetne a bajon segíteni. (Halljuk! Halljuk!) Mindenekelőtt megjegyzem azt, hogy ne méltóztassék azt gondolni, hogy mert magam tisztviselő voltam és most is a tisztviselőkkel érezek, hogy azért a tisztviselőket tökéletes lény éknek tartom. Nem! Először is azt gondolom, hogy a tisztviselők egy része fölösleges, másik része fölös3eges;-é tehető. Hiszem, más részről, hogy a hivatalfebru&r 6-áxt, kedden. noki kar bajainak egyik főforrása magában a hivatalnok osztályban is keresendő, A mennyire én széjjelnéztem,csak pár évi tapasztalatra hivatkozhatom, a képviselőtársaim megítélhetik, nem káprázik a szemem. Azt találom, hogy a hivatalnoki gőgben itt-ott már oly rekordot értünk el, melyet a legkiválóbb kulturállamok is megirigyelhetnek. (Igaz! Úgy van! a szélső baloldalon.) Másrészt pedig az önfegyelem, az önmegtartóztatás és a pénz helyes beosztásának oly hiányát tapasztaljuk a hivatalnoki karnál, különösen a vidéken, a mely elegendő arra, hogy itt bajokat, sőt nyavalyákat teremtsen. De, t. ház, ne méltóztassanak ezt túlságosan szigorúan venni. Annak a tisztviselőnek micsoda választása van? Azzal a tisztviselővel kettő történhetik, de csak egy történik. Vagy az történik, hogy 8, belátva, hogy az ő munkaköre nagyon kicsiny, hogy az 8 önérzete nem birja el azt az alárendelt szerepet, mely folytonos felülvizsgálat tárgya, más térre, irodalmi, gazdasági térre megy át. De ez ritkaság. A másik az, hogy miután látja, milyen prekárius a munkaköre, lassankint beleképzeli magát abba, hogy az nagyon fontos dolog, hogy ennek az ország érdekében így kell történnie, és hogy ő egy hatalom, a minek következtében a hivatalnoki gőg kifejlődik benne. (Igaz! Úgy van! Tetszés jobb- és balfelöl.) A mi az önfegyelmezés hibáját illeti, megkövetelhetjük-e az önmegtartóztatás ridegségét és szigorúságát, teszem fel egy oly adóellenőrtől, — eleven példát hozok fel, — ki télen két nyári ruhában jár, mert téli rnhára nincs pénze s a ki azt mondja, — most is szolgál, — így legalább nem látják, hogy az egyik rongyos. Kivánhatjuk-e, hogy minden tekintetben pontosan működjék a társadalmi fegyelem, mikor egész városok vannak, melyeket »primás-városoknak« hívnak, nem azért, mert primáa lakik bennök, hanem, mert csak elsején — prímán — van pénze mindenkinek, mikor az állampénztár kiönti a maga koronáit. (Derültség és tetszés.) Mi származik ebből? A visszásságok egész szövedéke áll elő, a hónap vége felé senkinek sincs pénze, csak az adósságok nőnek, és miután az illető a többi előtt resteli, hogy neki nincs, a hónap utolsó napján drága szivarral megy kártyázni a kaszinóba, hogy a többi társa előtt ezifrára fesse a maga nyomorúságát. (Igaz! Úgy van! Élénk tetszés.) Ennek előrebocsátása után rátérek arra, a a mivel be is fogom fejezni beszédemet, (Halljuk! Halljuk!) tudniillik, hogy miként lehet ezen állapotokon segíteni, mely módok azok, melyek a törvényhozásnak és a kormánynak rendelkezésre állanak. Hármat gondolok. Az egyik a fizetések rendezése és javítása, a második a tisztviselők jogainak törvényes megállapítása, a harmadik ä