Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-522

522. országos ülés 1900, február 6-án, kedden. \ g J akkor a t. túloldal által felhozott többi kérdések is rendezhetők; mig ha ez a baj nem szanáltatik, a többi nem orvosolható. Pichler Győző: A tiszti fizetéseket előbb kellett emelni! (Zaj. Halljuk! Halljuk/ jóbbfélől.) Hegedüs Lóránt: A mi ezzel szemben elfoglalt álláspontomat illeti, ez az, hogy úgyszólván egy fizikai kényszerűség előtt állunk, egyrészt azért, mert a velünk hasonló módon, hasonló helyzetben élő osztrák tisztviselők fizetése már felemeltetett, és másrészt azért is, mert, a mint Pichler Győző képviselő úr közbeszólt, a tiszti fizetések felemelése már ebbe a budgetbe be van állítva. Ha most összehasonlítjuk az osztrák és a . közös tisztviselők fizetését a magyar hivatalnoki fizetésekkel: nagy aránytalanságot látunk, annak daczára, hogy nem áll az, mintha a magyarországi viszonyok jobbak volnának az osztrák viszonyoknál, ellenkezőleg: a statisztikai kimutatások szerint Budapest némi tekintetben még drágább, (Igás! Ügy van!) mint az osztrák főváros, vidéki városainkban pedig az utóbbi években a drágulás veszedelmes tendencziáit látjuk. (Igás! Úgy van!) Ha szembe állítjuk az osztrák, vagy a közös hivatalnokok fizetését a mieink fizetésével, azt találjuk, hogy az osztrákoknál már az 1873-ik évi április 15-iki törvény kedvezőbb helyzetet teremtett, mert az ötödéves pótlékot, a melyet mi csak a tanároknak adunk meg, minden tisztviselőre kiterjesztette, azóta három rendelet és egy nagy törvény lényegesen emelte a tisztviselők fizetését, annyira, hogy 800 forint a legkisebb fizetés és Bécsben például egy pénzügyi fogalmazó 1500 forinttal kezdi. A mi a katonai fizetéseket illeti, ezek úgy állanak a mienkhez, hogy a IX. rangosztályban 200 — 220 forint az eltérés. Az osztálytanácsos már 720 forinttal kevesebbet kap nálunk, a miniszteri tanácsos 1100—1700 forinttal, világos, hogy a mieink rosszabb helyzetben vannak; egy másik szempontból is, a melyet én fontosabbnak tartok, tudniillik az előmenetel szempontjából. Mig az osztrák törvény elöirja, hogy az osztrák tisztviselőknek minden két-három évben emelkedni kell és például Angliában is, a kishivatalnok minden félévben 5 fonttal, 60 forinttal megy előbbre, addig nálunk ha esetleg jól kezdi, rendesen megakad, annyira, hogy például egy számvevőségi tisztviselő tiz évi munka után eléri a 800 forintot, 15 év Után az 1000 forintot és csak 20—22 év után juthat el 1100 forintig. A többi tisztviselők, teszem fel a pénzügyi fogalmazó, 10—12 évig ül a IX. fizetési osztályban és nem tudja, hogy mikor megy előbbre. De ha most nem ezeket a táblázatokat nézzük, nem a számokat, a melyek utóvégre is csak kimutatások, hanem a való tényeket, és én mint volt tisztviselő azt mondom, hogy nézzük meg, miként hatnak vissza ezek a különös jelenségek magára a tisztviselőre, akkor a következő különös képet kapjuk. Egy vidéki hivatalban például ott találjuk az illető tisztviselőt már évek óta, a mint ugyanannak a pipamocskos szobának ablakából nézi ugyanazt az akáczfát, ugyanarra a munkakörre szorítva és ha nem is elkeseredés, de legalább is nagyon különös és gőgös világnézet fejlődik ki benne. Az a különös, hogy ha elmegyünk egy ilyen helyre, látjuk, hogy azok az ambieziók, azok a társadalmi összeköttetések, a melyekkel a tisztviselő azelőtt bírt, elmúltak. Magam tapasztaltam, hogy a nyelvismeretei megcsökkentek, a gondolatkörei oly szűkre szorultak Össze, hogy némely oly régibb alak, másra, mint arra, hogy a fizetési fokozatok hogy vannak létesítve, nem gondol és másról nem is lehet vele beszélni. Rendesen van közülök egy »reformer«, a kinek meg vannak az ideái arra nézve, hogy hogyan lehessen, rendesen az egész világot, de különösen azt a hivatalt átalakítani. Ha kérdezi az ember, hogy melyek azok a nagy eszmék, azt hallja, hogy az egész reform ez : a tőkekamatadó íven a 7. rovat mellé egy 8. kellene, vagy hogy az alázatossági vonalat, a melyet a tisztviselő húz, abba kellene Nagyni. Ezek a >reformok« lassankint a tintatartóba beszáradnak, de a mi ennél még veszedelmesebb, a tintatartó beszáradásánál gyorsabban megy az agyvelő berozsdásodása, A mint később rá fogok mutatni, olyan helyzetbe jutottunk, hogy néha szinte lehetetlen a legkisebb reformot is keresztül vinni, mert a tisztviselő már annyira beleszokott, hogy azt irja és nem mást, mint a mit megszokott, hogy a legnagyobb nehézség vele bármilyet ujat keresztülvinni. De a mint Sardou azt mondja, hogy nincsenek olyan kis emberek, a kiknek ne volnának élősdiei, úgy van ez a hivatalnokoknál is. Mert szombaton, a mikor takarítás van, bejönnek az ajtón a hivatalszolgák skrofulás gyermekei, a kik otthon húst nem esznek, és két krajczárért nagyságos urnak szólítják a fogalmazó urat, az irnok úr meg az aszfaltra megy sétálni, czilinderében, a melyet tiz krajczáros részletekben fizet. Ez így van, ezt így láttam. El kellett mondanom a szomorú képet, mert az a legszomorúbb, hogy a társadalom semmivel, de semmivel sem enyhíti a kép sötétségét. Minthogy pénzügyi tisztviselő voltam, ezekről szólva, tudom, hogy még a vidéki körök is bizonyos mérvben visszahúzódnak ezektől a tisztviselőktől, mert ezek bárhogy dolgozhatnak, bárhogy letehetnek mindenféle vizsgát a chémiától a közjogig, bármily hasznosak a közigazgatásra, mert hiszen ezeknek a tisztviselőknek a becsületén és fáradhatían kezén fordul meg az ország pénze, még sem fogadtat-