Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-520

140 520. országos ttlés 1900, február 3-án, szombaton. nekik Németországból kell a tőkét és a munkás kezet beédesgetni, ezen idegenből bejött ipari vállalatokat kell, hogy támogassa minden szász község anyagilag, telek adásával is, és hogy különösen a szász pénzintézetek erősen tartsák meg azon álláspontot az agitáezió terén, a melyen eddig állottak, kivált a bácskai svábok között. De ha csak ezzel volna bajunk, t. minisz­terelnök úr, az még Nagyján. Ámde mi egyál­talán nem vettünk tudomást arról, hogy mi folyik ellenünk saját határainkon belül, hogy itt benn 60-nál több román pénzintézet igyekszik a magyar földet kisajátítani a magyar biitokosok kezéből. Tíidja-e a t. miniszterelnök úr, hogy ezeknek törekvése lépésről-lépésre megy előre ellenünk ? Hiszen csak van tudomása róla, hogy az összes oláh pénzintézetek szindikátust alkottak és ezen szin­dikátus vezeti az egységes politikát a magyar faj ellen a román faj megerősítésére. A mily tiszteletreméltó a törekvés, melyet ők képviselnek, époly gyalázat a nemzetre, hogy ezt nem tudja ellensúlyozni. (Úgy van! a szélsőbalon.) Madarász József: Gyáva nemzet! Komjáthy Béla: És nehogy azt higyjék, hogy rémképek azok, melyekkel előhozakodom, érdekes lesz felolvasnom fordításban, mint gon­dolkoznak ezen intézetekről a románok. A »Tribuna Popolurui« czímíí aradi lap ezeket írja (olvassa): »A román nemzetiség nagy érdekeit három instituczió védelmezheti a magyarság támadásai ellen: a szellemieket az egyházi autonómia, a politikait a román nemzeti pártszervezet, a köz­gazdaságiakat a bankok szindikátusa. Az egy­házi autonómia és a közgazdasági érdekeinket védelmező román pénzintézetek szindikátusa szik­laként áll addig, míg jobb idők következnek be, mikor politikai szervezetünket is helyreállít­hatjuk.* Folytathatnám, t. uraim, e szomorú és gyá­szos tények felsorolását. Mert fájdalom, a mit összeszedtem, csak kis része annak, a mi elle­nünk készül és ellenünk megvan. De nem, nem megyek tovább, mert ha ebből sem értett meg valaki, az lehet ember, de nem magyar. Csak felhívom figyelmét a t. miniszter­elnök úrnak, a fiiumei állapotokra. Tudja-e, hogy a védelmet, a mit a magyar államtól kellene várnia, most revolverrel, bottal, ököllel kell ott a magyar embernek kierőszakolnia az ellenséges támadásokkal szemben? Ez az a következmény, t. miniszterelnök úr, a mit az a semmit sem mondó, az a tétovázó, az a négyszemközti politika eddig előidézett. Jelszavakkal, varázsigékkel ezeket megoldani nem lehet. Nem lehet ezt elalkudni, vagy lealkudni. Itt tenni kell, mert a magyar faj léte és nemléte ettől függ. Itt nem kérni, hanem követelni kell, és nem igaz fia az a kor­mány a nemzetnek, mely e téren nem tesz ele­get kötelességének. T. miniszterelnök úr és t. képviselőház! Még egy sajátságos áramlatra akarom felhívni figyelmét, mely talán legveszélyesebb mindannyi közt, és a mely ellen leginkább kell harczolni. Emlékeznek,hogy deczemberben, Szolnok-Dobóka megye egyik községében a tagosítás miatt a csendőrök fegyvert voltak kénytelenek használni. A vizsgálat megindult, és a vizsgálat kiderítette, hogy ezt két oláh ember inszczenirozta, és pedig azzal vezették félre a könnyen hívő népet, hogy mindazok a törekvések, a melyeket ők képvisel­nek, az az ellenállás a mindenható császár aka­ratával, tudtával és beleegyezéséve! történt. Ezt nem hitte senki, ha ugyan nem hitte, de ez a két ember később csakugyan felment Bécsbe, és onnan valami német szövegíí írást hozott, azt mutatta az egyszerű népnek, ez az irat pedig mondta, hogy ne féljenek a szolgabírótól, a ható­ságtól, mert a császár szalvusz konduktuszt adott nekik, hogy jogaikat követelhessék. Hacsak annyiban lett volna a dolog, talán még mosolyoghatnánk rajta, de nem ennyiben történt. Tessék csak megnézni, a Tribuna erről czikket írt és rátmratott a szalvusz konduktu^zra, s ene azután a román nép csakugyan elhitte, hogy a császár ilyen szalvusz konduktuszt adott. Az a legnagyobb erő, mely e román moz­galomban ellenünk van, hogy él a hiedelem, hogy Bécsben a császári hatalomnak ez a moz­galom dédelgetett gyermeke; megvan a hit, a meggyőződés, hogy ők igenis tényezői az állam életének és arra valók, hogy a magyar faj fáját az égig nőni ne engedjék. (Mozgás a szélső baloldalon). Az öntudatos államnak mindenütt vannak, még külföldön is, oly hírlapjai, a melyek az ő törekvéseit szokták előmozdítani, például az osz­trák reakezionárius körök a román »Epoca« czímíí lappal vannak összeköttetésben, és ez szépen megírta, midőn a t. miniszterelnök úr elfoglalta székét, hogy nagy változás fog történni a nem­zetiségi politika terén, mert Bécsben nem fogják tűrni, hogy itten sovin politikát űzzenek. A mi­niszterelnök úrnak bizalmas barátai, sőt ő maga is mindenkor igyekezett azt a nézetet felkel­teni, hogy az ő politikája óvatos, sima és nem provokáló. A ki azonban a félhivatalos sajtó hangját ismeri, a ki annak szótárában otthon van, tudja, hogy mit jelent ez. Ez jelenti az erélytelenséget, és hogy ennek a miniszterelnök­nek ezen politikai téren vezérlő gondolata soha­sem volt és nincs. Hát nem hiszik önök azt, amitény, hogy csak­ugyan megvan az a meggyőződése a nemzetiség­nek, hogy a salvus conductus megvan nemcsak egyes vidékek, hanem egész nemzetiségek jairára

Next

/
Thumbnails
Contents