Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-520

520, országos ülés 1900. február 3-án, szombaton 139 balfelöl: Megczáfóltáh!) Emlékeztetem ÖLÖket, — ezt is tessék megczáfolni, — hogy midőn augusztus 19-én Nagyszebenben Teutseh-ünnepéiyt tartottak, a potsdami udvari lelkész eljött ide s kigúnyolt bennünket, a miért a helységnevek magyarosításáról szóló törvényt életbe léptettük, és hogy akkor, midőn ;izt a nagy szót kimondta, hogy »Wir gehören zusnmmen« micsoda óriási lelkesedés támadt, és hogy énekelték a »Wacht am Rheint«. Ez igen nagyfontosságú jelenség. Könnyű ezen a szászoknak nevetni, csak az a baj, hogy mi is nevetünk, és nevettünk rajta mindig. Ha annyi száz év óta nem nevettünk volna e dolgok felett, hanem őseink kardjukra ütöttek volna s azzal óvták volna meg a hazánk jogait, akkor azok az idegen nemzetiségűek vagy nem volnának már itt, vagy ezen édes hazánk liü fiaivá váltak volna. De a politika nagyon belejátszik az ilyen dolgokba, t. uraim, és t. miniszterelnök úr! Emlékezzünk csak vissza egy másik esetre, a mely augusztus 30-án Rimnikben történt, a hol a romániai egyetemi hallgaták ülést tartottak, és felolvasást rendeztek, a melynek egyik tárgya a magyarországi románok helyzete volt, a második pedig a bukovinai románok helyzete lett volna De tudják-e önök, mi történt? Á magyarok érdekei ellen irányuló felolvasást megtartották, de nem tartották meg azt, a mely a császárt sértette volna. Mert azok az urak mindig arra törekszenek, hogy a császárra látszólag oly kontraktust tartsanak fenn, hogy a nép azt higyje, hogy minden ténykedésük a császár égisze alatt és beleegyezéséve] történik. — "Vagy talán a hírneves Luczián Bolcas esetéről sem vett tudomást az igen tisztelt miniszterelnök úr, a ki a nemzetközi diák szövetségnek szeptember 8-án megjelent prospektusában úgy van beírva, mint »Oradea Mare« nak képviselője, tehát az egész mtíve't világ úgy hitte, hogy Nagyvárad ott nem szerepel, hanem e hely Oláhországban van. És midőn így félrevezették a tudományos egyetemnek tagjait is, a kormánynak egy szava sem volt, hogy ez ellen tiltakozzék. De miképen is lenne szava, midőn én a következő sajátságos körülményre hívhatom fel az önök figyelmét: Talán vannak önök között olyanok, a kiknek gyermekei a Thereziáuumban nevelkednek. Tudják-e hogy a Thereziánumba még mostanáig sem ment el annak a híre, hogy Magyarország Erdélylyel egyesült? Méltóztassanak csak megnézni az intézetnek legutóbbi kimutatását, a hol »Ungarn« és »Siebenbürgen« egészen külön van felvéve. Hát természetes dolog, hogy, ha magyar alapítványú helyen ilyenek történnek és hozzá még olyan helyen, a hol a közoktatásügyi miniszter biztosa évenként meg szokott jelenni. Képzelhetjük tehát, t. uraim, hogy ha ott így járnak el, milyen lehet az a felügyelet, a melyet a nemze iségi iskolákban gyakorol a kormány. Érdekes dolog, t. képviselő urak, hogy tegnap, midőn jeleztem egyik barátomnak, hogy milyen irányban óhajtom felhívni a t. ház figyelmét, ő nekem két érdekes adatot nyújtott. Nem akarok névvel előhozakodni, az mellékes. Elmondotta, hogy egyszer megbízás folytán egy nemzetiségi iskolát megvizsgált, ott minden szépen rendben volt, csak arról nem akartak tudni, hogy Magyarországnak szuverenitása lenne, és mikor ezt megmagyarázta, azt is elfogadták szépen, de mikor az önképzőkörükbe bement és ott utána nézett a dolgoknak, azt találta, hogy mind az az irodalom, a mely Magyarország létét tagadja, mely a magyar fajnak ádáz ellensége, képviselve van, hogy azt ott magukba szívhassák. De még érdekesebbet is mondott, és ezt szeretném, ha a t. miniszterelnök úr nem felejtené el. A nyáron történt egy érdekes eset nagy Németországban. A pózeni vasúti igazgató egy altisztet, hivatalától felmentett és tudja-e miért? Azért, mert az a gyermekét lengyel iskolába adta. Azt mondta, hogy Poroszország, Németország nem arra való, hogy olyan embereket tartson, a kik nem tudják tisztelni azon törekvést, a melyet az a nagy nemzet képvisel. 45—50 millióból áll ez a nép és a maroknyi lengyel mégis védi magát; mi magyarok engedjük csupán, hogy nap nap után semmivé tegyenek? Ma már értem, hogy valaki megtagadja a sovinizmust, hiszen csak idegennek kell lenni és nyitva áll előtte az érvényesülés útja. Bizony, tanúihatnánk mi azoktól, a kik nem félthetik a bőrüket, mégis úgy járnak el, mintha esetlegesen meghúzhatnák felettük is a lélekharangot. Ha ilyen jelenségekkel csak úgy elvétve találkoznánk, ha mind ezek az erők, — mert erőknek kell tartani őket, -- önmagukban küzdenének ellenünk, talán nem volnának olyan veszélyesek. De a mint rámutattam, tudjuk, hogy ezen különböző oldalról jövő erők mindig egyesülnek akkor, mikor ellenünk kell állást foglalni. Figyelmeztetem önt, t. miniszterelnök úr, Schneider osztrák delegátus legutóbb elmondott beszédére, azt talán ismeri, mert hiszen Bécsben mondatott el és ott meg fogja látni az* összeköttetést. Ezek az ellenségeink nem elégszenek meg a kulturális fegyverekkel, hanem küzdenek ellenünk és mindent elkövetnek a közgazdasági téren is. Nem akarom felhozni azokat az agitácziókat, a melyek Csehországban történtek, hanem csak azokat, a melyek itt, az igen tisztelt szász urak között történtek meg a mi territóriumunkon. Június 27-én, a szász néppárt gyűlésén, Wolff Károly úr, —nem tudom, ismerik-e a t. képviselő urak, — felolvasást tartott, és abban azt mondta, hogy a szász nép gazdasági és technikai megerősítésére