Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.
Ülésnapok - 1896-520
£34 *^0. országos ülés 1900. febrnár 3-án, szombaton. azon időkre, a mint én teszem, a lapokból meggyőződhetik róla, hogy a magyarság részéről minden igyekezet oda irányúit, hogy a nemzeti jogokat megvédjék; a főispán is ily irányban igyekezett hatni, és mikor igy felvoi últ mindaz, a ki a magyar haza iránt érez, és mikor a kérdés fölött a vita már magas fokra hágott, akkor benyúl zsebébe az alispán, kivesz egy táviratot, a melyben a magyar belügyminiszter, Széll Kálmán, az államtitkárja által kiadott rendeletet visszavonja. Hogy mily helyzetbe jutott a magyarság, ezt én nem is akarom leírni. Nemzeti önérzetében meg volt gyalázva, csúffá volt téve saját hazájában. De ez nem volt elég. Mikor látták az urak, hogy a kormány melléjük szegődött, követelték, kogy a rendőrkapitány, ki végrehajtotta a főispán parancsára a belügyminiszteri rendeletet, fegyelmi eljárás alá vonassák. És tudják-e a t. urak, hogy a rendőrkapitányt — nem tudom, hogy elintézték-e már, — tényleg fegyelem alá vonták ? Tovább megyek. Egy érdekes dologgal próbálta az igen tisztelt belügyminiszter úr ezen állásfoglalását indokolni, mert azt mondta, — nem ő maga, de a félhivatalos sajtó, — hogy ezen rendelet csak addig tart, míg a szinek használatáról szóló törvény megalkottatik. Hát miért kell erre törvény? Hiszen Magyarország, a magyar állam csak egy szint használhat hivatalosan, és ez a magyar állam szine. Mikor valaki ilyen határidőhöz köri e rendelet fennállását, az elárulta gyengeségét, hogy nem tud ellenállni a nemzetiségi kívánalmaknak. (Igás! Úgy van! a szélsőbalon.) Engedjék meg nekem, hogy e helyütt rövid kitéréssel egy esetet hozzak köztudomásra. Már régebb időben kaptam Németországból egy levelet, nem ismerem az illetőt, de az aláírásából látom, hogy ez Mayer Maritta vagy Mária volt. (Zaj a baloldalon.) Kérem, méltóztassanak meghallgatni, én sem nem ismerem, sem a tényállásról nem tudok semmit. Panaszkodik e levélben, hogy mikép jártak el vele a szász testvérek és a magyar kormány. Ezt nem a mostani kormány, hanem a t. ház elnökének, az akkori belügyminiszternek számlájára kell írni, és nem is azért hozom fel, hogy beleszóljak az ügy elintézésébe, csak az adatokat említem. Azt mondja, hogy mikor eljött Magyarországba, egészen át volt hatva azon tudattól, hogy a sovin magyar nemzet üldöz mindent, a mi idegen, rá akarja oktrojálni a maga nemzetiségét, törvényt és igazságot lábbal tipor. De mikor meggyőződött, hogy mindezek rágalmak és aljas vádak, melyeket a szász urak megengednek a külföldi lapokban közzétenni, s mikor meggyőződött a tévedésről a haza iránt, melyben boldogságát vélte feltalálni, a külföldi lapokban tiltakozott ezen vádak ellen. Nem hoztam ugyan el, de birtokomban vannak azon lapszámok is. Aít mondja, hogy: »azért, mert nekem bátorságom volt a lovagias magyar nemzetet védeni, saját fajom bojkottált, s a hatóságok mindenkor igyekeztek segédkezet nyújtani, hogy e bojkottnak sikere legyen, sőt mikor az akkori belügyminiszierhez, Perczel Dezsőhöz folyamodtam segélyért, az egyszerűen megtagadta*. így végzi: »Ezt csak azért írtam meg önnek uram, hogy nem veszi-e észre, milyen hiábavaló fáradság és törekvés önöknek lelkesülni a magyar fajért, mikor azon magyar fajban nincs ellenállási erő, mikor önöknek a hatóságai is, ha »más« irányban akarnak érdemet szerezni, az önök faji jellegének védelmére semmit sem tesznek ?« De nézzünk kissé más oldalra is. Felhívom az igen tisztelt miniszterelnök úr figyelmét, méltóztatik-e emlékezni arra, hogy május hó utolsó napjaiban — ebben maj*d a más vidékiek adhatnak nekem igazat, — a tót korifeusok Vágujhelyen bizalmas konferencziát tartottak, melyen megállapították, hogy minden egyes olyan kerületben, hol a tótság többségben van, egy végrehajtó bizottságnak égisze alatt igyekeznek szervezkedni. Sőt egyik lapjuk, a Narodny Novine kimondta határozottan, hogy az a feladat, hogy beiskolázzuk a tótokat a községi, megyei, sőt országgyűlési választásokra. Ez a lap nyíltan, a homlokán levő ezikkben proklamálta, hogy a tótságnak mint politikai pártnak kell szervezkednie, hogy ezáltal Magyarországnak a magyarságért lelkesülő elemeivel a harczot felvehesse. S ha még ez magában állna, t. ház. De a kik e dolgokkal foglalkoztak, tudják, hogy ezt megelőzőleg május hó 1-én Amerikában is az oda kivándorolt pánszláv-vezérek gyűlést tartottak, a hol elhatározták, hogy kötelességüknek tartják a magyarországi tótokat az ő politikai működésükben pénzzel is segíteni. Azoktól az írektől vettek példát, kik szintén az amerikai testvérektől küldött pénzzel igyekeznek Anglia nyugalmát megzavarni. Itthon meg is tartattak aztán e népgyűlések: volt Modoron, Turóezszeutmártonon, Liptószenimiklóson, Mosóezon stb. Csak két helyen nem tudták megtartani: Óturán, a hol a magyar haza iránt mélyebben érzők ez ellen tiltakoztak, és Tiszolczon. De mikor a tiszolczi gyűlést betiltották és a rendezők ez ellen felebbeztek a miniszterelnökhöz mint belügyminiszterhez, az ezt a határozatot hozta: »Gsak akkor ne engedélyezzék a népgyűíéseket, ha azok napirendjén államellenes izgatást képező tételek szerepelnek«. (Helyeslés balról.) Én is azt mondom, hogy ez nagyon helyes; de kérem, azok a pánszlávok sokkal eszesebb emberek, semhogy kiírnák a napirendre, mit akarnak ? Oda írják például a revízió támogatását s ezzel megnyernek egy országos pártot; odaírják az általános választói jogot, ezzel demokratáknak tűnnek fel; odaírják