Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.
Ülésnapok - 1896-520
520. országos ütés 1900. február 3-án, szombaton. j33 korra szakítauuuk kellene. De ezen tradiczióknak hullámai most is megvannak. Méltóztassék csak egy tekintetet vetni egész kultúrpolitikánkra, a hol az iskolákat és a kulturintézeteket a nemzetitégi vidékeken mindenütt fejleszteni és erősíteni igyekeznek, vagy nézzük meg gazdasági politikánkat, a hol a nemzetiségi vidékeken igyekszik a kormányzat a gazdasági erőket fejleszteni. Pedig tudnia kell minden nemzetnek, ha élni akar még, hogy csakis a kultúrai és gazdasági sznpremáezia az, a mely beolvasztási képességgel bir. Igazán elmondhatjuk, hogy ezen tradiczió kifolyása az, hogy a közös édes anya, ezen haza, a mostoháival jobban bánt, mint saját édes gyermekével. T. ház! Hogy helyesen fogtam fel, midőn állítottam és állítom most is, hogy a nemzetiségi osztálynak megszüntetése és másrészről azon tételnek előtérbe állítása áltai, hogy itt a Deákpárti tradicziók fognak érvényesülni, a nemzeti ségek egészen més téren kezdtek mozogni, és ezt elsősorban is azzal kezdték meg, hogy minden törekvésüket oda irányították, hogy a magyar államnyelv ellen tüntetvén, a saját külön nemzetiségi nyelvüknek szerezzék meg az elsőbbséget, a czélból fáradságot nem kiméivé, épen a miniszterelnök úr kormányra lépésének idejétől mostanáig igyekeztem összeszedni azon jelenségeket, a melyek el nem tagadhatók, és a melyek, megvallom, az én hazafiúi lelkemet mély aggódással töltik el. A múlt esztendőben április 18-án, tehát azután, hogy elfoglalta székét a miniszterelnök úr és a nemzetiségek másképen kezdtek gondolkozni, a fehértemplomi iskolaszék kimondja, hogy az iskolaszék jegyzőkönyvei ezentúl kizárólag német nyelven fognak vezettetni. Tehát a régitől eltér. Április 20-án Iglón. az evangélikus presbiteri gyűlésen maga a lelkész teszi azon indítványt, hogy ezentúl a jegyzőkönyveket csak németül kell vezetni. Ez történt a hazafias Szepességben. Május 18-án Brassó közgyűlése visszautasítja a magyarságnak azon kívánságát, hogy a jegyzőkönyv nyelve magyar is lehessen. Emlékezzenek csak önök vissza dr. Lurtz Károly indítványára, hogy midőn a magyar nyelvet visszautasítják, akkor kimondják határozatilag, hogy a román nyelvet is jegyzőkönyvi nyelvül fogadják el. Érdekes, hogy ezt a határozatot a magyarság meg sem merte felebbezni, várt, míg idefenn más és nemzetiesebb politikai éra fog uralkodni. Vagy emlékezzünk rá, hogy mi történt április 13-án, midőn Aradra berendelték a mikalakai oláh legényeket, a kik nemzeti oláhszinekkel és sárga fekete zászlókkal is vonultak be. Midőn a hatóság ezt államellenes tüntetésnek vette és ezt vizsgálat tárgyává tette, kiderült, a mint a kormánynak azt épen úgy, sőt jobban kell tudnia, mint nekem, hogy az egy lelketlen izgatásnak volt a következménye. Méltóztassék csak visszaemlékezni arra, hogy junins 4-én, midőn a szebeni képviselő-testület a statisztikai hivatalnak azon átiratát tárgyalta, hogy miképen legyen megállapítva Nagyszebennek a hivatalos neve, akkor kimondották, hogy Nagyszeben csak Hermannstadt lehet, sőt ugyanazon urak közül Kozma tanár indítványára még azt is kimondták, hogy a Herman^tadt név mellett megengedhető a Sibin oláh elnevezés is. Ugyanilyen értelemben jártak el — tényeket sorolok fel,— június 7-én, Beszterczén, majd később Segesvárott és Brassóban is. Es tudják-e, t. uraim, mikor történt ez? Akkor történt, a mikor ez a mostani kormány megengedhetőnek tartotta, hogy a párisi kiállításon a mi szászaink azokon a tárgyakon, a melyekkel a kiállításban részt vesznek, német felírást használjanak, De tovább megyek. Mikor Metiáuú mint érsek bevonult, akkor az egész bevonulási menetnél a nemzeti törekvésnek és a magyar szupremácziának ellenére a banderistákat úgy állították fel külön, hogy a román trikolor tökéletesen kilátszhassak. És erre nem is fektetnék oly nagy súlyt, ha nem volna előttem tiszta, hogy a magyar nemzeti szinek szempontjából mily sajátságos eljárást tanúsítottak a mi kormányaink. Méltóztassék visszaemlékezni,hogy 1898-ban, mikor Brassóban Honterus szobrát leleplezték, a hatóság megállapította, hogy középületeken megengedik a városi színeket ugyanoly mennyiségben mint a magyar állam jelvényeit, magánházakon azonban a nem magyar zászlók kitűzése tilalmas, nem engedik meg, mert az tisztán a magyar állam fensőbbségével szemben való ellenállás. Ez 1898-ban történt. És furcsa, hogy a mostani miniszterelnök úr uralkodása alatt két ily fajta gyűlés volt: az egyik a tűzoltó kongresszus Brassóban, a másik a Teutsch-ünnepély Szebenben. És azt gondolják önök, hogy a szász urak, a kik a magyar vendégszeretetet élvezik, kiknek itt a magyar liberalizmus alatt az ő kultúrája oly szépen fejlődhetett, kiknek vagyonosodása útját senkisem állta, kik édes gyermekei voltak e hazának, — már az anya részéről, de nem a fiak részéről, — mondom, e szász urak a megállapodást egyáltalán nem respektálták, az ünnepélyeken a magánházakat ellepték a román és szász-színű zászlók, és mikor a magyarok feljajdultak e miatt, a t. miniszterelnök úrnak, mint belügyminiszternek államtitkárja, Jakabffy, rendeletet adott ki, a melyben az 1898-iki megállapodást rendeletben is megállapítottnak mondta ki. Megérkezik a rendelet, a főispán utasítja a rendőrkapitányt, hogy szerezzen érvényt a rendeletnek. És mi történt? Az, hogy a szász nemzetiségű alispán ez ellen felszólalt, az ügyet elvitték a megye ülés elé. Ha valaki visszaemlékezik