Képviselőházi napló, 1896. XXVI. kötet • 1900. január 18–márczius 1.

Ülésnapok - 1896-519

519. országos ülés 1900. február 1-én, estttSrtSkSn. 197 tudomással ne bírjon, mi czélja lehetett ezzel? De ha már most védelem szempontjából azt állítja, hogy itt magánjogi alapon történt az adományozás, akkor ismét kérdem a t. miniszterelnök úrtól: vájjon akkor, a mikor 1871-ben, mint már előbb elmondottam, leszállították azon 23.000 és néhány leit 10.000 leire, — mert akkor volt, ha méltóztatik visszaemlékezni, a pénzláb változása, — vájjon ez az egyház, vagy a fentartott iskola tettek-e valami kifogást az ellen, hogy pert fognak indítani ? Épúgy tudja a miniszterelnök úr, mint én, hogy nem. De egy további kérdést is teszek, azt is kijelentettem előbbi beszédemben, tudja a miniszterelnök úr, volt eset, a mikor szünetelt a titkos szubvenczió. A mikor Strurdza volt a kormányon, megtagadta, csak mikor a konzervatívok váltották fel, akkor tették megint folyóvá. Ugyan, t. miniszterelnök úr, ha nekik magánjogi igényük lett volna, hillgattak volna-e akkor? Pedig egyáltalán véve — azt hiszem, épúgy tudja a miniszterelnök úr, mint én, — semmi lépést sem tettek. Igen, elismerem, a miniszterelnök úr is felemlítette és ezáltal a könnyebben hívőkre nagy hatást is gyakorolt, hogy már megindította ez az egyház a pert. Ez igaz, nekem arról tudomásom van, mert a pert az úgynevezett bukaresti vidéki törvényszékhez csakugyan beadták. De miért? A konzervatívok, a kik mindig a mellett voltak, hogy a szubvenczió megadassék, ezt szükségesnek tartották. De, t. miniszterelnök úr, volt abban a perben valaha tárgyalás ? Méltóztassék annak a pernek az okirataiba betekinteni, — a mint én tudom, — elhalasztották és elhalasztották egymás után mindig, sohasem tárgyalták érdemben, addig, a míg a miniszterelnök úrnak, Goluchowskinak, vagy nem tudom kinek, sikerül a román kormánynyal a paktumot megcsinálni. Most jövök arra, hogy azt czáfoljam meg, a mire a miniszterelnök úr a legnagyobb súlyt fektette, tudniillik, hogy ő oda állította, hogy mit gondolok én, mikor egy magyar állampolgárnak követelése van, az meg is Ítélhető, mert neki bizonyos jogi alapja van. T. miniszterelnök úr! Azt a pert sohasem lehetett volna sem bírói Ítélettel úgy elintézni, hogy ez az egyház és iskola valamit kapjon, sem egyezséggel. Ez egy kissé sajátságosnak tűnik fel, de én be tudom bizonyítani önnek és a t. háznak is. (Halljuk! Halljuk!) T. ház! ítéletet nem lehetett hozni azért, mert ezek a birtokok, a melyek állítólag voltak, soha az illetőknek birtokában, tulajdonában, használatában nem voltak, azok azon adománylevelek által adott jogokat soha igénybe nem vették, A román törvényekben egész határozottan levén szabályozva az elévülés, az elévülés alapján e részben a román bíróság ítéletet nem hozhatott volna. De, azt mondhatja rá valaki, hogy egyezségileg is lehet pert befejezni és az egyezség a két fél közt törvényt szab. így volna, ha egy bizonyos körülmény nem jönne közbe. Én azt mondom, t. képviselőház, hogy ettől ne tessék félni, és mindjárt megmondom, hogy miért. Azért, mert a mint a miniszterelnök úr is szíves volt felhozni, 1864-ben Cusa fejedelem az ottani monostorok birtokát elfoglalta, szekularizálta. Mielőtt tovább vinném ezt az okoskodást, válaszolnom kell arra a feltevésre — nem mondta egész határozottan a miniszterelnök úr, — hogy ezen birtokok elvétele által ezen iskolák és egyházak is érintettek. T. miniszterelnök úr, ezektől semmit sem vettek el, mert sohasem voltak birtokban, ezt, ha parancsolják, okmányokkal is tudnám bizonyítani. Hanem, 1864-ben a monostorok vagyonára rátette a román kormány a kezét ós akkor mi történt ? Akkor a konstantinápolyi patriareha előáll és azt mondja: »Te oláh kormány, törvénytelenséget követtél el, tulajdont vettél el, elvetted az én egyházi fenhatóságom alatt álló monostoroknak is a birtokát, ezennel kárpótlást követelek« ; reménylem, tudja ezt a miniszter úr. És nem is sokat, csak 600 millió piaszter erejéig tartotta fenn az igényét; de — ha én tudom, bizonyosan a miniszterelnök úr is tudja, — az oláh kormány nem merte ezt oly könnyedén megtagadni, mert érezte, hogy itt csakugyan van jogi alap, ós talán méltóztatik tudni, hogy 83 millió piasztert meg is igért és hajlandó volt kifizetni; de a konstantinápolyi patriareha ezt nem fogadta el. Egy európai bizottság küldetett ki, a mely hivatva lett volna e kérdés jogi oldalának megvilágítására és eldöntésére. De a viszonyok úgy változtak, hogy, a mint szokás mondani, a hullámok keresztül csaptak e nemzetközi bizottság felett és nem történt semmi. De hát már most kérdem én, — és most jövök arra, — ha egyezséget, kötött volna a román kormány bizonytalan, nem jogi alapon, nem preczedenst, nem alapot teremtett volna-e arra, hogy a konstantinápolyi patriarchának tényleg jogi alapon nyugvó 500 milliónyi piaszter követelésének az alapot világosan megszerezze? Hiszen épen ezért kellett a román kormánynak ez az eljárás, mert tudta, hogy meg van kötve a keze, mert a bíróság meg nem itéli a követelését, egyezséget pedig kötnie nem szabad, ne hogy preczedenst alkosson. Annyi tény, t. képviselőház, hogy ez az iskolafentartó és annak az ephoriája évtizedeken keresztül a magyar kormány rendeletével, a magyar törvényekkel ellentétben a mi integritásunk ellen való törekvések elősegítése okából és czéljából a törvényt kijátszotta és galádul visszaélt azzal a szeretettel, azzal a bizalommal,