Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-505

174 505. országos ülés 1899. deezember 13-án, scerdátt viselőház, hogy ennek az ellenvetésnek arra vonatkozólag, hogy a javaslat így jött létre és állapíttatott meg, abszulote nincsen semmi értéke. (Igaz! Ügy van! a jobboldalon.) De azt is mondja Polónyi Gézát, képviselő úr, hogy én fedezni akartain a koronát eljárásommal. Igaz, hát hiba ez? Ez, kötelesség, én nem akartam elbújni a kororra döntése mögé, mi kényelmesebb lett volna, (Helyeslés.) de megfelelőbb, parlamentárisabb és megnyugtatóbb és az 1867: XII. törvényezikk szellemének ésintenczióinak megfelelőbb az egyezmény alapján való elintézés, ezenfelül azért is jobb, mert ez tiz érre szól és nyugalmat és tartósabb megoldást hoz létre. Már most, t. képviselőház, áttérek azokra, a nem mondom pozitív, javaslatokra, hanem fejtegetésekre, a melyeket több oldalról hallottam arra vonatkozólag, hogy mikóp kellett volna tehát eljárni. (Halljuk! Halljuk!) Azok a képviselő urak, a kik a quótabizottság által választott és ezen javaslatban, a melyet a kormány magáévá tett, elfoglalt álláspontot és számítási kulcsot diffikultálják, nyilatkoznak, fejtegetnek egyestiézeteket: de vájjon, midőn kárhoztatják ennek az alapnak, a melyet képtelennek és rossznak mondanak, felállítását, konkludálnak-e oda, hogy mi lenne hát az a helyes kulcs, mi lenne az a helyes mérték, a mely szerint a hozzájárulási arányt meg kell állapítani, megmondják-e hát, hogyan kellene eljárni, ajánlanak e jobb és helyesebb kulcsot. Hát, t. képviselő urak, én arra vonatkozólag (Zaj Elnök csenget.) pozitív eszmével vagy indítvány nyal nem találkoztam. Polónyi Géza: Hogyne! Önálló hadsereg! Széll Kálmán miniszterelnök; Az önálló hadsereg magában álló igen nagyfontosságú kérdés, a melyre vonatkozólag igen szívesen veszem fel a közbeszóló képviselő úrral a diszkussziót; de bocsánatot kérek, a hozzájárulási arány kulcsának feltalálásához ez nem tartozik. (Helyeslés jobbfelöl.) Sőt azt kizárja. A képviselő úr bement ebbe a fejtegetésbe, pedig bele ment, mert benne van az általa benyújtott határozati javaslatban. Legyen szíves tehát engem meghallgatni, ha arról akarok számot adni, miért nem tartom ezt a fejtegetést alaposnak. Komjáthy Béla t. képviselő úr foglalkozott ezzel a kérdéssel részletesen. Mielőtt ő felállítja a maga tételét és odaszegzi, jellemzi egy oly fejtegetéssel, melynek, megvallom, egy bizonyos megvesztegető hatását és csábító jogosságát s erejét elismerem. (Halljuk! Halljuk! mindkét oldalon.) A képviselő úr tudniillik azt mondja, nem ezeken az alapokon kell dolgozni, hanem fel kell számítani a politikai előnyöket és hátrányokat, fel kell számítani az áldozatokat és fel kell számítani a nyereségeket, és ezeknek a kompenzácziójával és komputuszával kell megállapítani a quótát. A t. képviselő úr bele vetette ebbe a fejtegetésbe függetlenségi meggyőződésének egész lelkét és erejét. Szeretem és élvezem az ilyen temperamentumot és meggyőződésből fakadó okoskodást. Én bevallom, hogy ebben sok van, a mi nagyon tetszetős. De ha vizsgáljuk — és érdemes vizsgálni, — nagyan hamar kitűnik, hogy az az út, melyre rámutat, és a melyre engem terelni akar, czélhoz nem vezet. Mielőtt a képviselő úr ezt a fejtegetést folytatja, előrebocsát egy tételt és azt mondja, — szórólszóra czitálora: — ^Mindaddig, míg a közösség lesz, a szerződés megkötése alkalmával létezett erőviszonyok szolgálhatnak csak alapúi a hozzájárulási arányra.« Ezzel azt mondja a r. képviselő úr, hogy a szerződés, a melyben mi vágyónk, 1867-ben lévén kötve, az 1867-iki állapotot kell felvenni. Tehát azt mondja vele, hogy a quótát állandóvá kell tenni. Polónyi Géza: Azt nem mondtam! Széll Kálmán miniszterelnök: Nem a képviselő úr, hanem Komjáthy Béla képviselő úr mondta, de Ő határozottan mondta, hiszen világosan így folytatja; »Egyik, vagy másik állam erőviszonyaihoz kötni a hozzájárulási arányt helytelen dolog lenne.« Mit tesz ez? Nem-e azt teszi, hogy azon, a mi van, változtatni nem lehet? Nem is értheti azt másképen, mert beszéde további folyamán azt mondja : »Nmcsen is joguk önöknek, kik az 1867-es alapon állanak, a quótát emelni.« Ezekről a tételekről szólok. Álljunk ennél meg. Ezt érdemes és kel] is vizsgálni. Azt tartom, hogy a képviselő úr az 1867 : XII. törvényozikknek — mert most arról van szó, — szellemét félreértette. Az 1867 : XII. törvényezikk nemcsak a maga betűjében mondja, hogy az egyesség időrőlidőre kötendő meg, hanem annak alapeszméje az, hogy igenis a hozzájárulási arány, a kölcsönös prestáczió, az időről-időre létező teljesítési és erőviszonyok szerint állapítandó meg. A politikai egyesség nincs időhöz kötve, de a közjogi rendezéstől egészen elv ál aszottan rendezendő időről-időre a gazdasági viszony. Nem is volna^természetes egy olyan viszony, a hol a gyengébb fél a terhek viselésénél bizonyos arányba részesül ha erősbödik, ha fejlődik, miután egyenjogú, mégse emelkedjék az ő teherviselési aránya. Nem is volna természetes és nincsen a világon olyan szövetség és társas viszony sem a magánéletben, sem az állami cletben^a mely^üyen stabilizált, megkövesült hozzájárulási kötelezettséget tartalmazhatna és megtűrne. [(Helyeslés a jobboldalon.) És kérdem, áll e ez a gazdaságilag gyengébb fél érdekében, a ki a politikai egyenjogúság alapján áll? (Helyeslés.) A t. képviselő úr beszédének további folyamában az ónban el Nagyj a ezt a tételt, mert aztmondja, hogy 1877-ben is úgy kellett volna tenni, 1887-ben