Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-504

144 ŐOt. országos ütés 1899. deczeinber 12-én, kedden. fektetni. Ámde a gazdagodás igazi eszköze az iparfejlesztés és e tekintetben bátor vagyok — és ez volt beszédem tulajdönképeni czélja — ezen alkalommal a quótakérdésnél az iparfejlesztésre nézve, lehetőleg röviden néhány megjegyzést tenni. (Felkiáltások a szélső baloldalon: Iparfejlesztés quótaemeléssel?) Igen kérem, arról kell beszélni, nem pedig gravaminális politikáról. Kubik Béla: Inkább az ipar emelésére adjuk az öt milliót! Smialovszky Valér: Arra talán nem kell annyi. Ennek az egész kiegyezésnek kitűnő része az, hogy az iparfejlesztés dolgában szabad kezünk van, a mit fel kel] használnunk és e tekintetben szerencsés auspicziumok alatt állunk ma, mivel már átment a közéletbe az iparfejlesztés szükségességének tudata. Lehetetlenség ma bárkit is találni, a ki ennek a szükségességét ebben az országban el ne ismerné. Voltak idők még csak a közelebbi években, midőn ennek az értékét közülünk igen sokan nem tudták értékelni. Még itt a törvényhozás keretén belül is akadtak olyanok, a kik azt mondták, hogy ez nem elsőrangú szükség. Ma határozottan tudja mindenki azt, hogy az iparfejlesztés lényeges feltétele ezen ország fejlődésének. E tekintetben a nemzet legelső közegére, a törvényhozás és a kormányzatra hárulnak azok a nehéz feladatok. Gondoskodni keli arról, hogy ezen nehéz viszonyok között, a hol ilyen áldozatokat vagyunk kénytelenek hozni, az igazi iparfejlesztés a lehető legnagyobb mértékben megtörténjék. Már most áttérek arra a panaczeára, a külön vámterületre, a melyet mindig hangoztatni méltóztatnak ennél a kérdésnél. (Halljuk ! Halljuk !) És e tekintetben legyenek kegyesek meghallgatni. Mi, a kik a határokon lakunk, látjuk legjobban ezen kérdésnek tulajdonképeni mivoltát és látjuk azon éles ellentéteket és különbségeket például, a mely a Kis-Kárpátoknak Morvaország felé eső része ég a Magyarország felé eső része közt van. Ha Bécsből Oderbergbe utazunk, a Nordbahn mellett majdnem ezrével lehet számítani a nagy gyárak kéményeit, míg ha Magyarországon Pozsonyból Zsolnáig utazunk felfelé, egy kéz és ennek öt ujja elegendő arra, hogy megszámláljuk azokat. Vissza kell térnem azonban itt arra, hogy az igen tisztelt ellenzéki képviselő urak bebizonyították azt, hogy a mi fejlődésünk 1867-től 1899-ig nem volt olyan nagy, mint a milyennek talán ők képzelik, de a mit még önálló vámterület alapján sem tudnék elképzelni. Én megmondom, miért. Mi köztünk ugyanis, a kik ott lakunk, nincsen egy sem, ki az Önálló vámterületet mint szükségletet állítaná fel. Itt van a gazda. Tessék tőle megkérdezni, hogy akarja-e az önálló vámterületet ? (Felkiáltások a szélső baloldalon: Akarja! Hogyne akarná!) Nem akarja. Ott vannak az erdőgazdaságok. Tessék megkérdezni, akarják-e a külön vámterületet? De tessék azon nagy kémények urait megkérdezni, akarják-e a külön vámterületet. Mind azt fogják mondani, hogy nem. (Mozgás a szélső baloldalon.) Ez határozottan így van. Én legalább, t. képviselőtársaim, nem találok olyan érdeket a határon, a Felvidéken, mely ezt akarná. A kereskedő szintén nem akarja. Endrey Gyula: Micsoda? Az már a feje lágyára esett, a ki nem akarja! (Úgy van! a szélső baloldalon.) Smialovszky Valér: Nem akarja. Lesz olyan, a ki akarja, magától értetődik. A ki kivitelre dolgozik, természetes, hogy másképen gondolkozik, mint a ki behozatalra dolgozik. Én csak azt akarom mondani, hogy a határszélen, legalább az ottani érdekek a külön vámterületet nem óhajtják. De hogy igazságos legyek, el kell mondanom egy-kettőt erre vonatkozólag. Az utolsó négy évi gazdasági rossz viszonyok odáig juttatták a dolgot, hogy még azok is, a kik eddig nem óhajtották a külön vámterületet, most mégis azt mondják, talán jobb lenne a külön vámterület. E^t elismerem. De már most keressük az okot. Itt csak egy pár példát leszek bátor felhozni. Ebben a képviselőházban legalább olyan eklatáns esetet senki sem említett fel, a mi az állatforgalomra vonatkozik. 1897. évi februárban, mikor már majdnem vége volt nálunk a tüdővésznek, de az elzártságnak még nem, kivéve a bécsi kontumácz vásárt, a mi kis szeszfőzőink nem voltak képesek kis bízómarháikat, — mert csak ilyeneket tudnak beszerezni — Bécsbe vinni. Mi történt? Eljöttek a régi vevők az illető istállókba és ott vásárolták meg a kis-szeszfőzőinktől a hízómarhát s ezután azt kérték Ausztriában, hogy adják meg az engedélyt arra, hogy az oly városokba, a hol vágánynyal van összeköttetésben a vágóhíd, plombirozott vaggonokban vihessék ezen marhákat, de nem lehetett ezt keresztülvinni a tartományok garázdálkodása miatt. Ez eklatáns eset. De ezen segítve lesz. Nem akarom a külön búzavámot és lisztre vonatkozó dolgokat felemlíteni, hanem rátérek az ipar kérdéseinek eseteire, mert ezek eklatánsabbak. Van egy kiváló nagy gyár, a mely nagy és olcsó tőkével dolgozik és annak daczára, hogy kitűnő kommercziális és technikai vezetés alatt van, még sem képes boldogulni a saját gyártmányaival. Miért? Mert az osztrák hasonló czégek karteleztek maguk közt és az árakat olykép állapították meg, hogy ezek mellett lehetetlenség még ezen kiváló jó feltételek mellett működő gyárnak is prosperálnia. A t. urak azt fogják mondani, hogy ez az urak mellett bizonyít. Én azonban azt mondom, hogy nem egészen. Megmondom azt is, hogy miért. Méltóztassanak csak visszaemlékezni,