Képviselőházi napló, 1896. XXV. kötet • 1899. deczember 4–deczember 22.

Ülésnapok - 1896-503

J20 ^« országos ülés 1899. deczember il-én, hétfőn. nem változnak az idők, (Halljuk! Halljuk!) sőt a történelmi és az azzal összefüggő politikai események annyira megismétlik magukat, mintha nem is új és eredeti dolgok volnának, hanem csak a féle simlik, a melyeket évről-évre, időről-időre lemásolgaínak a t. fogalmazó urak. (Úgy van Ja szélső baloldalon) Tekintsünk vissza, hogy a tárgyra térjek, az 1867-iki kiegyezésre és az első quóta megállapítására. Ugyanazon sürgősséget az arány felemelése érdekében, ugyanazon készséget találjuk akkor is, mint a jelen esetben. (Úgy van! a szélső baloldalon.) A védelmi táborban ugyanazon jelszavakkal éltek és ugyanazon érveléseket használták, mint most, tudniillik a politikai béke, a politikai egyensúly helyreállítása jelszavait, a paritás elvének életbe léptetését, a mely szerint a közös ügyekre, a mint mondották, nekünk is befolyásunk lesz, mint a másik félnek. Elismerik ugyan, hogy ezen teher elvállalására a nemzetet jogilag kötelezni nem lehet, de a méltányosság, a lovagiasság parancsszava előtt mindannyian meghajolnak. Csak egyetlenegy ma is élő és köztiszteletben álló tagja a t. háznak: Madarász József {Élénk éljenzés a szélső baloldalon.) emelte fel a múltban ez ellen tiltakozó szavát.. Beismerik egyszersmind azt, hogy ez által óriási kár nehezedik különben is megterhelt és annyi csapással sújtott nemzetünkre, de azzal vigasztalják magukat és a nemzetet, hogy a visszanyert alkotmány, a visszanyert szabadság, a visszanyert önrendelkezési jog, képessé teszik a nemzetet arra, hogy rövid idő alatt úgy társadalmilag, mint államgazdászatilag helyrepótolja nemcsak azokat, a miket odaadott, hanem azokat is, a miket elvesztett. Ugyanazok a frázisok, ugyanaz a porhintés a nemzet szemébe, azzal a különbséggel, hogy az akkori remény helyett, most a nemzet megerősödésével, közgazdasági gyarapodásával és adóképességével állanak elő, szóval a délibábban tükröződő falvak és városok helyett most Potemkin-városokat és falvakat állítanak a nemzet elé. (Igaz! Úgy van! a szélső bal oldalon.) Bizony nem változnak az idők, sem Ausztria népei, sem a politikai rendszer, sem a kormányférfiak, sem az úgynevezett qnótadeputácziók. Akkor nagy buzgalommal törekedtek arra, hogy a quóta a törvényesnek vélt 25°/oról 28-ra emeltessék és azután 30°/o-ra kikerekíttessék, most nem kevesebb hévvel törnek lándzsát a 34-re való kikerekítés mellett. S miért mindez? Az állami béke és a politikai egyensúly nevében, osztrák szomszédaink javára és érdekében. (Úgy van!- a szélső báloldalon.) Nem maradnak el a méltányossági és a lovagiassági tekintetek sem. Méltányosság és lovagiasság azokkal szemben, a kik bennünket oly hosszú időn át fosztogattak, jogainktól megraboltak, szabadságra és önállóságra való törekvésünkben tűzzel, vassal meggátoltak és leveretósünk szomorú napjait is újabb kifosztásunkra használták fel. S midőn mi fátyolt vetettünk a múltakra és nemcsak adósságaik megosztására vállalkoztunk, hanem egyszersmind beerőszakoltuk őket az alkotmány sánczaiba, akkor ők ezt azzal hálálják meg, hogy minket kővel, sárral dobálnak, rágalmaznak és szidalmaznak. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Hol van itt helye a lovagiasságnak és a méltányosságnak? Lakatos Miklós: Gyávaság! Illyés Bálint: Nincs a világnak népe rajtunk kivú'l, a mely a generozitásnak ily magas fokára emelkedett volna. Mi nem kérdezzük, hogy vájjon azon milliókból csak fillért is adtak-e nemzetünk, hazánk javára, sőt jól tudjuk, hogy alkotmányos életünk ellen használták azokat fel, és mi mégis töltögetjük a Danaidák hordóját, s a helyett, hogy megkérdeznénk már egyszer szomszédainktól: »Quousquetandem abuterepatientia nostra?« Mi bokrétás kézzel ajánljuk fel millióinkat, csak ne haragudjanak! De tulajdonképen miért is haragusznak? Igaz, hogy Í848—49-ben megvertük őket egynéhányszor, de a visum repertumot nem mutatták elő, hát miért fizetünk mi fájdalomdíjat? No de e kérdés feszegetésén már túl vagyunk. Tudjuk, hegy a népek rokonszenvét nem a hősiesség, hanem legtöbbnyire a pénzkérdés hozta magával. Hát a magasabb politika azt hozza m igával, hogy ha megakarjuk szerezni ezen rokonszenvet, fizetnünk kell, annyival inkább, mert a váltóra mi is felírtuk nevünket az 1867: XII. törvényczikkel. Hát hiszen én ezt értem. Igaz, hogy közjogi állásomnál és elveimnél fogva mindig ellene voltam és vagyok, ámde ha úgy van is, miért nyújtunk ajándékot a szomszédoknak, a kik nálunk vagyonilag, közgazdaságilag erősebbek, a mint ezt t. elvtársaim erről az oldalról tüzetes statisztikai adatokkal is kimutatták. És ha csak pénzbeli ajándékot adnánk. De ezzel egyszersmind jogot is adunk fel. Ugyanis az 1867-iki kiegyezéskoi

1 mag C3ik a politikai békére és egyensúlyra hivatkoztak, hogy ennek érdekében kell megajánlanunk a hányadot. És nem kételkedhetik senkisem a felől, hogy ezen áldozatunkat jó szívvel fogadták, úgy a szorongatott adósok, mint a szorongó hitelezők. Később már jogról kezdtek beszélni és ennek nevében követelni magasabb hányadot. Ma pláne a barátság felmondásával fenyegetnek, hogyha nem úgy tánczolunk, mint a hogy ők fütyülnek. Legyenek nyugodtak, a kormány és pártja úgy fog tánczolni ezután is és mindenkor, és mindaddig, míg a közösügyes rendszer fennáll. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Más kérdés azonban az, hogy mire vezet ez ? Mi lesz hazánkból, nemzetünkből,