Képviselőházi napló, 1896. XXIII. kötet • 1899. május 17–julius 12.

Ülésnapok - 1896-465

465. omágos flléé 1899. június 21-én, szerdán. 39 len volna a magyar kormányt és a magyar országgyűlést rákényszeríteni arra, hogy egy harmadik utat válaszszon, de most nem úgy van, mert a Bánffy-kormány feltalált egy harmadik utat és ezt a jelen kormány is magáévá tette. Végzetszerű volt tehát nézetem szerint az a tény, hogy a Bánffy-kormány ezt a harmadik utat feltalálta; ezzel egy óriási politikai hibát követett el, és újra meg újra ismétlem, hogy megnehezítette a jelen kormány és minden következő kormány helyzetét. Már említettem, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslat nem felel meg a 67 : XII. törvényczikknek, nem felel meg azért, mert e törvény csak a vámterület közösségét, vagy nem közösségét ismeri el. A vámközösséget szigorúan a vámszövetség megkötésével kapcsolja össze az 1867. XII. törvényczikk 59. 60. és 61. §-ai. A törvény haszontalanul nem szokott intézkedni; tehát az 59. §. semmiesetre sem rendelte volna el, hogy a vámközösség vámszövetséggel hozassék létre, ha a vámszövetséget a vámközösségnek elválaszthatatlan feltételéül nem szabta volna. Egyébiránt ez a magyarázat axióma-szerű volt Magyarországon még a kormány körökben is, mint a hogy hallottuk ezt például 1896-ban Dániel akkori minisztertől is, a ki február 25-iki beszédében épen azt mondta, a mit most én mondok; hallottuk ezt gróf Apponyi Albert t. barátom részéről is 1897. végén, hallottuk még Bánffy Dezsőtől is ugyanakkor, később találtatott csak fel azon csodálatos dolog, a melyet fából vaskarikának nevezek, vagyis felfedeztetett az a harmadik út, a melyet az önálló rendelkezés alapján a közös vámterületnek a fentartása képez. Ha a törvény ezt lehetőnek tartotta volna, akkor az 59. és 61 §-ok nem kötötték volna a vámterület közösségét bizonyos feltételekhez. Beszédem elején említettem azt, hogy még az anyagi érdekeket is sérti a jelen törvényjavaslat. A t. .előadó úr azt az egyet legalább elismerte, hogy káros az, ha egy országban egyoldalúvá fejlődik a termelés. Ez oly általános igazság, a melyet a magyar országgyűlésen még az előadói székből sem lehet kétségbe vonni. En csak azt jegyzem meg, hogy Európa teljes közepén oly klima-viszonyokkal, oly vitelbér viszonyokkal, olyan geografikus fekvéssel, a melylyel Magyarország bír, legyen földje olyan gazdag, a milyen csak lehet, mégis tönkre megy, ha. kizárólag földmíveléssel foglalkozik. A közvagyonosodásnak a tizenkilenczedik század végén egyik legnagyobb feltétele az iparűzés; s ez igen természetes is, mert a tőkét a földmívelés évente csak egyszer, az ipar ellenben többször forgatja meg, s így emennek jövedelmezősége óriásilag növekedik. Továbbá míg a földmívelést űző államokban a munkások csak az évnek bizonyos idejében dolgoznak, máskor pedig henyélésre vannak kényszerítve: az iparüző államokban egész évben dolgozhatnak. (Ügy van! a szélső baloldalon.) Ennek következése az, hogy a jólét elterjed a munkások közt, az ő jólétük képessé teszi őket a kisipar feníartására és szaporítja a szegény ember nyerstermény fogyasztását is, és így szaporítja a mezőgazdaság jövedelmezőségét is. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Egy fejlett iparral biró országgal egy fejletlen iparú ország sohasem versenyezhet. Az előadó úr mégis azt mondja, hogy mi igenis képesek vagyunk fejleszteni iparunkat, de annak bizonyítására szerencsétlenül hozta fel példáit, mert az általa említett iparágakban nem az ország tevékenysége érvényesült: azokat a kormány maga fejlesztette. Kétségtelen az, hogy oly ipar, mely fejlett, elnyomja a szabadversenyben a fejletlen ipart; és ennek bizonyítására felesleges szókat szaporítani. Egyébiránt világosan bizonyítja tételemet az a statisztikai adat, hogy Ausztriából évenként 500 millió forint ára iparczikk özönlik be hozzánk; pedig ha bírnánk magunk is kellő ipart fejleszteni, nem engednők kivándorolni ezt a 400 milliót, melye! a magyar gazdák véres verejtékükkel szereznek. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Magyarország lakosságának 75°/o-a földmíveléssel foglalkozik. Nézzük, milyen állapotba jutott földmívelésünk azzal a rendszerrel, melyet 30 év óta követünk? Oda jutott, hogy az államadósságok és a magánemberek adósságainak összege négy ötödét teszi már a földbirtok teljes tőke értékének úgy, hogy Magyarország Összes földbirtokának tőkeértékét jóformán felemésztette az adósság. Maga a földmiVelésügyí miniszter úr 1896-iki jelentésében megírja, hogy csupán a jelzálogteher az összes földbirtok értékének 33°/o-át emészti föl. Nem lehet tehát azzal dicsekedni, hogy az a rendszer, melyet 32 év óta követ ez az ország, szerenesés eredményre vezetett. De vizsgáljuk csak igen röviden azt is, — mert nem akarom a t, ház türelmét sokáig igénybe venni, — (Bálijuk! Sálijuk!) hogy micsoda jövő vár a magyar földmívelésre, hogyha az ország tovább is azt a politikát folytatja, a melyet eddig folytatott. Egy messziről vett példát említek csak, a mely igen fontos, mert mindenki, a ki a közgazdasági kérdésekkel foglalkozik, jól tudja, hogy a magyar s egyáltalában az európai búzának milyen óriási versenyzője az indiai búza. Indiában most az aranyázsió 58°/o-ot tesz ki, holott az ezüst rupival most is csak annyit lehet vásárolni, mint a mennyit lehetett ezelőtt; ennek következése az, hogy az indiai kereskedő vagy termelő, hogyha Európába hozza