Képviselőházi napló, 1896. XXII. kötet • 1899. április 17–május 16.
Ülésnapok - 1896-453
154 458. országos ülés 1899. májas 2-áu, kedden. 170. és 171. §-okban megállapított büntető tétellel kapcsolatban olyan cselekményekre vonatkozólag, a melyek részint a lelkészi működéssel vannak összefüggésben, részint a vallási szertartásra szánt tárgyakkal és a lelkésznek az egyházban tartott beszédeit érintik, tilalmat állít fel és ezt a tilalmat két szánk czióval látja el. A tilalomnak egyik része arra vonatkozik, hogy a javaslat 3. §-ának 9. pontjában meghatározott cselekmények, ha egy választásnál fenforognak, akkor azt a választást bizonyos határon belül semmisnek, érvénytelennek tekintik. Másrészt azonban a javaslat nem elégszik meg ezzel, hanem azonkivűl a 170. és 171. §-okban, különösen pedig a 170. §-ban súlyos büntetéssel, egy évig terjedhető államfogházzaí sajtja azon lelkészt, a ki a 170. §-ban meghatározott cselekményeket elköveti, tehát: a ki az első két bekezdés szerint a templomban, vagy vallásos jellegű gyülekezeten a választás eredményét befolyásolni czélzó nyilatkozatot tesz, vagy a ki az egyházi kegyszerekben való részesítésre tesz Ígéretet, vagy a kegyszerek elvonásával, vagy túlvilági büntetéssel fenyeget. Azonkívül a másik két bekezdés szerint, a ki a vallási tisztelet tárgyait, vagy olyan tárgyakat, melyek egyházi szertartások végzésére rendelvék, választók gyülekezetén, vagy választási menetben használt, — ha a 170. szakasz ezen használást meg nem engedi, — egy évig terjedhető államfogházzal büntethető. A kérdés az, t. ház, hogyha egyszer a törvényjavaslat a választás érvénytelenségének szankeziójával ellátta ezen cselekményeket, indokolt-e, és ha igen, mennyiben és milyen határig indokolt, különösen az állam büntetőjogi hatalmának igénybevétele abban a mértékben, abban az irányban, a mint ez a 170. és 171. §-okban kontempláltatik. Ez itt a kérdés, a melyet magam előtt felvetettem, és a melyre egész röviden válaszolni kívánok, hogy benyújtandó indítványomat indokoljam. Ha az ebben a házban történt felszólalásokat mérlegeljük, kétségtelen, hogy ezen szakaszok katholikus vallású polgártársaink és képviselőtársainknál, különösen pedig a katholikus egyház tagjainál, a lelkészeknél és papoknál mélyebb aggodalmat és megdöbbenést keltettek. Úgy állíttatik oda, különösen ez a két szakasz, mintha az állam túllépné hatáskörét, midőn ezen cselekményeket büntetendőknek jelzi, és mintha felesleges és aggodalmas módon lépne olyan térre, a mely az államot talán meg sem illeti, és a mely térre való lépéssel talán az alap talán üldözéseknek nyitja meg a kaput. Midőn ezen kérdést és ezen felfogásokat magam elé állítottam, mindenekelőtt a büntető törvénykönyv rendszerét kutattam, vájjon ezek a szakaszok beilleszthetö'k-e a mi törvénykönyvünkbe, és vájjon az ott lerakott elvek megfelelnek-e ezen szakaszoknak. Felhívom a t. képviselőház figyelmét egy ezelőtt 20 esztendővel lezajlott vitára, mely itt a házban kezdődött és a főrendiházban folytatódott. Ez a vita büntetőtörvénykönyv IX. fejezetében foglalt büntető cselekményekre vonatkozott. A fejezet czíme: A vallás szabad gyakorlata elleni büntettek és vétségek; az első pontja az istenkáromlás és vallásháborítással, második pontja a lelkész megtámadásával, vagy bántalmazásával foglalkozik. Abban az időben, mikor ezt a büntető törvényjavaslatban bemutatták, abban istenkáromlásról szó sem volt. Büntetendőnek jelezte azt, a ki az állam által elismert vallás szertartását erőszakkal megakadályozza, vagy megzavarja; vétségnek deklarálta, a ki az állam által elismert vallás szertartási gyakorlatára rendelt helyiségben nyilvános botrányt követ el, vagy a vallási tiszteletnek tárgyát, vagy olyan tárgyakat, melyek a szertartások végzésére rendelvék, ebben a helyiségben, vagy azonkivűl, de a szertartás alkalmával botrányos szavakkal meggyaláz; büntetendőnek jelezte, a ki a lelkészt megtámadja, vagy bántalmazza, azonban csakis a szertartás közben; és a 192. §-szal vétségnek minősítette, ha valaki az állam által.; elismert vallás lelkészét szóval, tettel, vagy fenyegetéssel megtámadja; ha pedig a lelkészt a vallás szertartás teljesítése alkalmával bántalmazza, akkor ezt bűntettnek minősítette. Ez a javaslat abban az időben a főrendiházban tárgyaltatván, indítvány tétetett igen illusztris főrendiházi tagok által, — ha jól tudom, hozzászóltak akkor Haynald, a megboldogult kalocsai érsek, Samassa egri érsek, Schlauch püspök és mások, —- és kimutatták, hogy a büntetőtörvénykönyvbe az istenkáromlás is felveendő. És akkor ennek a törvénynek a kodifikátora hivatkozott egyrészt a büntető törvénykönyvnek indokaira, másrészt az ezen törvényben lerakott elvekre és azt mondta, hogy a törvénykönyvnek ez a fejezete nem lehet egy lois de sacrilege. A törvény ezen szakaszokban nem mehet meszszebbre, mint amennyire az állam büntető hatalma nyúlik, és így aggodalmát fejezte ki, hogy vájjon maga az istenkáromlás is ezen törvényben támadásban és az isten eszméje oltalomban részesíthető-e, mert már ebben is az állami hatalomnak a kellő határon túlmenő működését látta. És midőn a főrendiház, majdan pedig a képviselőház a most már törvénybe foglalt szakaszokhoz hozzájárult, az istenkáromláshoz is csak azzal a korlátozással járult hozzá, hogyha az