Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-438

392 43S* «rs£ágos Blég 1899. április 10-én, hétfőn. csak viszonzáskép lehetséges, már pedig konstatálhatjuk, a mi művészetünk nem egy esetben a külföldi kiállításokon igen dicséretesen és szépen megállotta a helyét. Csak mindezeknek a félszegségeknek leküzdésével lehetséges a mi művészeti viszonyainkat tiszta világításba helyezni és megállapítani azokat a komoly czélokat, a melyeket a művészet terén követhetünk. Tudom, hosy az agitáczió terén utóvégre senki sem kerülheti el időnként a túlzásokat, de hogyha mi a bajok orvosai akarunk lenni, akkor nekünk ezeket a bajokat világosan látnunk kell, és nem szabad magunkat tévedésekben ringatnunk. Különben is hála istennek, a mi a művészetet illeti, azt találom, hogy desperáezióra egyáltalában nincs okunk. Semmi sincsen még elveszve, sőt még csak elmulasztva sem. Nehézségek és bajok igenis vannak, de azokat leküzdhetjük egyesűit erővel, összetartással. Minden erőnket fel kell használnunk a maga helyén, ne igyekezzünk senkit sem elkedvetleníteni, és ne proskriháljunk senkit sem azért, mert nem a mi törekvéseink zászlóját követi. Vezető szerepre ma még a mi művészetünk hivatva nem lehet, de — a mint már említettem — ma is már becsülettel állja meg helyét a világversenyben; meg vagyunk áldva jeles és nagyra hivatott talentumokkal éa így nálunk a képzőművészet többé már nem bönyöradományokra szoruló árva gyermek, hanem olyan megnyilatkozása nenzetünk szellemi és lelki életének, a melynek megbecsülése által csak magunkit becsüljük meg. A megítélésnek ezen most jelzett félszegségeit és a fogalomzavart, a melylyel ezen a téren gyakran találkozunk, csak fokozta némely új irányoknak behatolása, a melyekkel szemben a közvélemény orgánumai és a közönség, sőt néha maguk a művészek is az objektív megítélésnek úgyszólván minden mértékét elvesztették. Én nem akarom a t. képviselőházat azzal untatni, hogy itt akadémikus fejtegetésekbe bocsátkozzam a művészeti szeczesszió czélja és természete felől, de tekintettel arra a hatásra, a melyet ez az irányzat a mi művészetünkre gyakorol, nem mellőzhetem, hogy legalább futólag ne érintsem. (Halljuk! Halljuk') A művészetek egész története azt tanúsítja, hogy a művészetek időnkint a maguk hagyományainak formáiban megmerevednek. Ilyenkor majdnem minden kapcsolat megszűntnek látszik a művészet és annak természetes forrásai, tudniillik egyfelől a természet és másfelől az emberi lélek között. A művészek egymást utánozzák, nincsen haladás, nincsen igazi lendület. Ilyenkor mindig erőszakos kitörés alakjában bekövetkezik egy forradalom, a mely eredményezi a régi iránytó] való eltérést és a visszatérést az igazi forrásokhoz, a természethez és az emberi lélekhez. Minden ilyen forradalmat én a művészetben jogosultnak tartok, de esak akkor és csak addig, a mikor és a meddig az új irányokhoz való áttérést nem csupán jelszóul használja fel, hanem igazán hű marad az igazsághoz és a bensöséghez. (Helyeslés a jobboldalon.) Mi most egy ilyen forradalmi korszakot élünk át, kezdünk elhidegülni a régi irányok iránt, de az új irányok még nem forrtak ki a maguk tisztaságukban az átmenet zűrzavarából, ezért találkozunk művészeti téren annyi aberráczióval. Hogy csak egy példára mutassak rá: minden művész kétségen kivtíi jogosult a természetet úgy ábrázolni, a hogy 6 azt maga látja és azt adni vissza, a mi az ő lelkében él, nem a másokéban. Ámde mai nap találkozunk néha a természetnek oly ábrázolásával, a melyre azt kell mondani, hogy ez a művész nem arra törekedett, hogy a természetet úgy tüntesse fel, a hogy Ő látja, hanem arra, hogy úgy tüntesse fel, a hogy mások nem látják. (Élénk helyeslés és tetszés) Szóval, kételkednünk kell az ily művész törekvésének őszinteségében és azt kell tartanunk, hogy a verizmus ily esetekben nem egyéb, mint extra vaganczia. (Úgy van! Úgy van!) Továbbá azt is tapasztaljuk, hogy az új irány követői, kik az alatt a jelszó alatt szakadtak el, hogy visszatérjenek a természet hamisítatlan, hű és közvetlen követéséhez, sok esetben nem annyira a természetet tanulják, mint az új irány követői által megalapított új stílt. Tehát beleesnek ugyanabba a hibába, a melynek elhagyása czíme alatt alapítottak új iskolát, tetézve ezt azzal, hogy gyakran követésre kevésbbé méltó példáknak szolgai utánzóivá lettek. (Úgy van! Úgy van!) Egy másik jelszó, a melylyel szintén nagyon sok visszaélés űzetik, a naivság és a primitivizmus. Egy rég letűnt kornak művészetét, bármily szép és vonzó legyen az, megújítani nem lehet. Tanulhatunk tőle, de minden ismétlése, minden utánzása értéktelen. A mai kor emberének lelkében, fájdalom, nagyon kevés naivitás van és nincsen visszataszítóbb, mint az olyan naivitás, a mely semmi egyéb, mint egy felvett póz. Mindazt a tudást, a melynek magaslatára emelkedett máig a művészet, megtagadni nem lehet csak azért, hogy művészeti alkotásaink a primitivizmus és naivitás bájos színében tűnjenek fel. Ez a szenvelgése és keresése a naiv és primitív kifejezési módnak a művészetben tulajdonképen semmi egyéb, mint öntudatos karikatúra, vagy prémium a tudatlanságra, vagyis arra, hogy valaki ne igyekezzék tanulni, tudni, mert hiszen mennél kevesebbet tanúit és tud, munkája annál primitívebbnek, tehát naivabbnak is fog feltűnni. Ezekre a jelenségekre szükségesnek tartottam rámutatni azért, mert azokkal szemben nekünk