Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-438

488. országos ülés 1899. április 10-én, hétfőn. 391 is előszeretettel foglalkozik most ezekkel a kérdésekkel. Az a forrongás, a mely a képzőművészet terén, úgyszólván világszerte mutatkozik ma, elhatott hozzánk is, és nálunk ehhez a forrongáshoz hozzájárul és élesíti azt mindaz az elégületlenség, a melynek okai a mi állapotainknak ma még egyáltalában primitív voltában rejlenek, de a mit néhány személynek tevékenységére, vagy mulasztására, vagy egyes intézményekre, rendszabályokra igyekezne kvisszavinni, miáltal véleményem szerint annak a veszélynek teszsziik ki magunkat és a közönséget, hogy bizonyos újításokról és változásokról igenis nagy eredményeket, gyökeres javulást és teljes fellendülést várván, ezzel egy fájdalmas és kellemetlen csalódásnak készítik elő esetleg a talajt. Nézetem szerint a képzőművészetek terén a bajok oka egyrészről a művészeti termékek és művészeti kérdéseknek gyakran félszeg és túlzó megítélésében rejlik, továbbá a művészeti kínálat és kereslet aránytalanságában, és csak harmadik és Utolsó sorban a művészeti képzés hibáiban és fogyatkozásaiban. A mi a művészeti kérdések megítélését illeti, azt tapasztaljuk, hogy nálunk a közvélemény és a közhangulat részint talán tájékozatlanságból, de főképen nemzeti vérmérsékletünknél fogva művészeti kérdésekben csak nagyon is hajlandó egyik extremumból a másikba csapni át és mindig és mindenütt csak extremumot ismer. Ma azt halljuk, hogy művészetünk csődbe jutott; a hanyatlás teljes, produkcziónk semmitsem ér; egyebet sem tudunk, mint a németeket rosszul utánozni. Azután meg a nélkül, hogy csak idő is lett volna igazi nagy változásnak végbemenetelére, egyszerre azt halljuk, hogy a haladás bámulatos ; el vagyunk telve csodálattal a magyar zseninek a művészeti téren mutatkozó alkotásai iránt, és mindenre képeseknek tartjuk magunkat. Bizonyos sovinisztikus áramlat ragad meg, és rövid idő alatt meg akarjuk művészetünk számára hódítani az egész világot. Ép olyan mértéktelenek vagyunk az egyes személyek megítélésében a művészeti téren. Egyes, megengedem, hogy reményekre jogosító, de ma olykor még kiforratlan, fejlődésök első stádiumában levő tehetségek kiemelése kedvéért olykor legjelesebb mestereinket ledorongoljuk; mint a miniszter úr mai beszédében nagyon helyesen rámutott, újabb mozgalmak, törekvések, újítások fontosságának kiemelése érdekében igen gyakran elfeledtetni akarjuk mindazt, a mi történt; el akarunk tagadni minden haladást, a mely eddig észlelhető, és elkedvetleníteni, sőt visszataszítani mindenkit, a kit nem a legújab törekvések hoztak felszínre. (Úgy van! Úgy van!) Egyszer kiadjuk a jelszót, hogy művészeti kérdésekben csak művészeknek szabad dönteniök; magába véve egészen helyes elv, habár kénytelen vagyok konstatálni, hogy az elvet így szó szerint és minden konzequencziával soha és Seholeem alkalmazták. (Úgy van! Úgy van!) A művészet legnagyobb virágzása korában soha és sehol a laikus, a műpártoló közönség nem érte be azzal, hogy egyszerűen honorálja azt, a mit a művészek jónak láttak számára elkészíteni, de igenis eszméivel, hajlamaival, ízlésével befolyást gyakorolt a művészetek fejlődésére. (Úgy van! Úgy VOM!) Örömmel üdvözlöm azt, a mit erre vonatkozólag az igen tisztelt miniszter úr mai beszédében a képzőművészeti tanácsra vonatkozólag mondott; s még csak hozzá akarom tenni, hogy én a művészek minden autonomisztikus mozgalmát a legnagyobb örömmel üdvözlöm, mert ebben művészi életünknek megerősödését látom. És elinmerem, hogy vannak bizonyos kérdések, a melyeknek elbírálására művészi szem szükséges, nem is óhajtom, hogy ezekbe a kérdésekbe laikusok is beavatkozzanak. Ámde a művészeteknek társadalmi felkarolása és pártolása terén nagyon helytelenítem azt az irányzatot, a mely művész- és nem művész-elem közt folytonosan merev különbséget igyekszik tenni, mert egyrészt kívánatosnak és szükségesnek tartom, hogy művészeink mentül folytonosabb és sűrűbb kontaktusban álljanak a társadalom vezető elemeivel, és mert másrészt ezt az eszközt is, mint minden eszközt, megragadandónak tartom arra nézve, hogy a közönségben a művészetek iránti érdeklődést ébren tartsuk, sőt a mennyire lehet, fokozzuk. (Helyeslés.) Egy másik jelszó, a melylyel igen gyakran találkozunk, és a melyet helytelennek tartok: a külföldieknek teljes kiszorítása a képzőművészeti kiállításokról. Én azt találom, hogy a külföldieknek kiállításainkon való részvétele amúgy is már meglehetősen a minimumra redukálódott, mert hiszen itt eladásra ritka esetben számíthatnak, kitüntetés mindössze egy van: az állami aranyérem, és azok a személyes összeköttetések, a melyeket a képzőművészeti társulat az előtt ápolt, újabb időben egy kissé meglazultak. Nézetem szerint inkább arra kellene igyekeznünk, hogy a külföldieket a mennyire lehet, ide vonzzuk kiállításainkra, persze nem értem ez alatt a külföldi közönséges vásári munkát, de a valódi művészi becscsel bíró munkát, mert ezeknek a mi kiállításainkba való bevonása által élesztjük a mi művészeinknek versenyzési kedvét, mert ezáltal a közönséget az egyes művészeti jelenségeknek helyesebb megítélésére vezetjük, és mert végre csakis a külföldnek a mi kiállításainkon való részvételével érhetjük el azt, hogy a mi művészetünk a külföldi kiállításokon szintén szíves fogadtatásra találjon, a mi utóvégre