Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-436

136. országos ülés 1899. április 7-én, pénteken. 331 detes fejlődése, a törvény következményeihez való alkalmazkodása is okozza, az anyagiakon kell tehát elsősorban — mivel egyelőre másként nem lehet — valamely parcziális , módon segíteni. A kultuszminiszter úr ismert ügyszeretetével bizonyosan fog is erre módot találni. Erre tehát nem terjeszkedem ki, csak annyit vagyok bátor megjegyezni, hogyha a tanítóhiány csakugyan olyan nagy, mint én informácziómra támaszkodva hiszem, talán ugyanazon humánus elv alapján, amely az 1896: XXX VIII. törvényczikk életbeléptetésével érvényesült, midőn tudniillik a törvényhozás az államásokon talált, nem qualifikált tanítókat továbbra is állomásaikon hagyta, s okét az okleveles tanítók minden jogának és kedvezményének részesévé tette, mondom, talán ugyanezen humánus elv alapján a szükség pótlására módot lehetne találni abban, hogy a tanítói állomásoknn levő, úgyszintén bizonyos évekhez kötött határidő leteltéig megválasztandó összes okleveles óvónők kivételes kedvezményképen jogosított tanítókul ismertetnének el ugyancsak a tanítói jogok és kedvezmények teljes élvezete mellett. Ezzel egyszerre segítve volna a legégetőbb hiányon, másrészt pedig sok száz önhibáján kivűí exisztenezia nélkül maradt művelt egyént lehetne megmenteni a nemzeti munka végrehajtására. Hogy egy ilyen intézkedés nem volna az ügynek más tekintetben sem kárára, arra — szemben az 1868. év előtt törvényes qualifikáczióval nem biró tanítókkal — elég garancziát nyújt az óvónők előképzettsége és a tapasztalat, hogy kivált az oktatásnak alsóbb fokán teljes mértékben beválnak. Ekként tagjaivá lehetnének az országos tanítói nyugdíjintézetnek is, melyből most ki vannak zárva, és öregségükre a társadalom könyörületére vannak utalva. E kedvezmény megadását egyébként esetleg valamely, a tanítóképzőintézeteknél szervezendő rövidebb tartamú póttanfolyam hallgatásához s ennek elvégzése után e

SJf főleg gyakorlati irányú vizsgálat letételéhez lehetne kötni, s jogosításukat csak a falusi iskolákra korlátozni, s nehogy a magasabb képzettségi tanítók érdekei sérelmet szenvedjenek, az utóbbiaknak, a pályázatoknál — szigorúan betartandó — előnyt lehetne biztosítani úgy, hogy a kedvezmény csakis a tanítóhiány orvoslására, nem pedig jogosultabbak visszaszorítására szolgálhatna. Ezzel, továbbá egy olyan intézkedéssel, mely az állami tanítónöképző-intézetekbe való bejutást, mert itt a jelentkezők száma igen nagy szokott lenni, elsősorban azoknak biztosítaná, kikről feltehető, hogy a gyakorlati oktatás terén működni fognak, valamint a férfi' tanítóképzőkben a kedvezményes helyek szaporításával, sőt — a hol nagyobb áldozatok nélkül lehetséges — párhuzamos osztályok felállításával, talán sikerülni fog a hiányt rövid idő alatt lehetőleg pótolni, addig is, míg majd a tanítói pályát anyagi oldala is vonzóbbá, kecsegtetőbbé teheti. Népoktatásügyünknek harmadik s a legutóbbi időben mind fenyegetőbbé váló baja: a tanítóknak tanévközben való folytonos állomásváltoztatása, a mi, hogy az oktatásnak mily nagy kárával jár, szinte fölösleges részletezve fejtegetni. Vannak állomások, és pedig a leggyengébben dotáltak, melyekben egy tanév leforgása alatt két—három, sőt néha több tanító is megfordul hosszabb-rövidebb időre, távozásával olykor hetekre, sőt hónapokra terjedő tanítási vakanczlákat hagyva maga után, míg ismét utódja kerül. Szinte el se hinné az ember, ha pozitív adatok nem bizonyítnák, hogy néha öt-tíz forinttal magasabb javadalom is csáberővel bir az állomását folyton csak átmeneti stácziónak tekinthető tanítóra állomáshelye megváltoztatására. És hogy a tanítók eme sűrű váltakozása — nem is szólva arról, hogy az oktatás eredményét a minimumra redukálja — mennyire káros adminisztráeziónális szempontokból is, arról, a királyi tanfelügyelőkön kivűí bizonyára az igen tisztelt kultuszkormánynak vannak a legkellemet? lenebb tapaszlatatai, mert hiszen a különféle államsegélyek folytonos átutalása, a tanítóság nyugdíjérdekű nyilvántartása stb., kétségtelenül óriási teherrel kell, hogy sújtsa a központi kormányzat munkaerőit. Ennek az állapotnak az illusztrálására legyen szabad felhoznom egy konkrét példát. Egy szegény felekezeti iskola fentartója, mely tanítója fizetésének 400 forintra való kiegészítésére nagyobb évi államsegélyt élvez, a múlt 1898. év nyár elején folyamodott a kormányhoz, hogy az 1896 : XXVI. törvényczikk rendelkezésében biztosított tanítói évötödös korpótlék fedezésére ismét állami segélyt kapjon. A tanító időközben jobb állomáshoz juttott, s az új tanév elején már új tanítója volt az egyházközségnek, melynek most sürgős folyamodásában az eltávozott tanító nevéhez kötött fizetés kiegészítő államsegélynek az újonnan választott tanító nevére szóló átutalását kellett kérnie. É kérelem — tekintve azt, hogy az ilyenféle ügyek az illetékes egyházi főhatóságok és vármegyei közigazgatási bizottságok kissé hosszadalmas retortáin keresztül terjesztetnek fel, — elég gyorsan kedvező elintézést is nyert. A korpótlék fedezésére kért államsegély átutalását az új tanítóra azonban még kérni nem lehetett, mert az még csak október elején levén esedékes, a dolog természeténél fogva még engedélyezve sem lehetett. Később az is elintézést nyert, de a korpótlék biztosítására folyósított ezen államsegély igen természetesen annak a tanítónak a nevére 4,2*