Képviselőházi napló, 1896. XXI. kötet • 1899. márczius 13–április 15.

Ülésnapok - 1896-431

200 481. országos ülés 1899. márczlns 22*én, sserdán. Visszatérve beszédem fonalára, hogy mily irányban kívánatos elsősorban iparunk fejlesztése, azt megtudjuk, ha szemügyre veszszük a legfőbb behozatali czikkeket. (Halljuk!) Behozatalunk Í897ben: fonó-szővőiparban (len, kender, gyapja selyemárak) 89,102.000 forint, bőripari czikkekben 30,767.000 forint, vasés vasárúkban 28,601.000 forint, faárukban 8,878.000 forint értéket. Holott ugyanazon czikkek nyersanyagában ugvanazon időben kivitel volt : kenderben 1,344.000 forint, gyapjúban 6,869.000 forint, selyemben 1,410.000 forint, nyers vas- és hulladékokban 852.000 forint, vasérczben 3,203.000 forint, különböző nyers faanyagokban 18,987.000 forint érték. De mi az ország túlnyomó agrártermelése mellett feltűnő, oly czikkekben, mint gyümölcs és főzelékkonzerv is, közel 300.000 forint a behozatal, szemben alig 60.000 forint kivitellel, lenmagolajban 437.000 forint behozatallal alig 63.000 forint áll szemben, az annyira kifejlődött szeszipar és elég tekintélyes gyümölcstermelés daczára likörökben 467.330 forint a behozatal, s csak 38,170 forint a kivitel. A sajtbehozatal 1,221.000 forintra rug s csak 315.400 forint a kivitel. Álig hihető, hogy a gazdasági gépipar terén is mily nagy a behozatal. 4,855.000 forint értéket képvisel az. Ez összegben ekék és ekerészekre 1,470.416 forint, gőzeséplőgépekre 731.205 forint, vetőgépekre 512.122 forint, rostákra 322.100 forint esik. A helyzet még rosszabb az eszközök és szerszámok dolgában. Vas- és fémipari tárgyakért 4,505.000 forinttal adóztunk a külföldnek 1897-ben, a faipariakban pedig 425.000 forinttal. Említsem-e még, hogy peronoszpora-permetezőket 1897-ben 245.700 forint árút importáltunk, hogy egyetlen kasza sem készííl az országban, s csak ezért az egy czikkért azon évben 253.008 forint vándorolt külföldre. Szinte hihetetlen. Pamutiparból 1897-ben csaknem 81 millió volt a behozatal. S végűi még két adatot! Munkagépeket behoztunk 1897-ben 1,507.400 forint értékben, szemben 219.605 forint kivitellel, és géprészekben a behozatal 4,919.985 forintra rug, míg a kivitel csak 1,277.730 forint. T. ház! Bocsánat az árúforgalmi statisztika ezen száraz adatainak felsorolásáért, de csak ezekből tfínik ki, mely irányban kell iparunkat helyesen fejleszteni, hogy a külföldi behozatalt lehetőleg mellőzhessük, hogy ne legyünk adófizető gyarmata a külföldnek, elsősorban Ausztriának. (Igaz! Úgy van! a ssélső baloldalon.) Kereskedelmi mérlegünk szerint az elszegényedés útján vagyunk, s ha elpusztulni nem akarunk, sürgős és az eddiginél sokkalta fokozottabb állami tevékenységekre van szükségünk. A kereskedelmi tárcza költségvetésének az iparra vonatkozó adataiból s az azokat magyarázó indoklásból látszik a törekvés, a jóakarat, de az alkalmazásba venni szándékolt eszközök oly szegényesek, oly kiskaliberűek, hogy azokkal nemhogy Magyarország anyagi függetlenségét, népének vagyoni jólétét, de csak azon czélt se lehet elérni, hogy az államháztartás mérlege megszilárdíttassék. Hogyan képzelhető, — tekintettel Ausztriával való viszonyunkra, — hogy például a textilipar a legmesszebbmenő állami felkarolás nélkül lendületet vegyen. Egyébként is vannak esetek, a midőn egyenesen az állam feladatává lesz akár a gyáralapítás is, ha magánvállalkozás képtelen reá. A külföldi tőke nehezen vállalkozik előtte ismeretlen tájakon, például a Kárpátok vonalán. Erre csak kivételes kedvezmények nyújtása ösztönözheti. Ott van a Székelyföld. A hol még a fajfentartási kérdés is figyelembe veendő. De tekintsük a hazai tőkét a vállalkozás szempontjából, dicsekedünk azzal, hogy például 1896-ban 826 millió volt a takarékbetét. Csak sajnálható, hogy ennyi takarékbetét nem keresi fel az egyébként, ha koczkázattal; járó, de dúsabb kamatozást igérő ipari vállalkozást. (Úgy van! Úgy v,an! a szélső baloldalon.) ily körülmények közt, és félszeg közgazdasági helyzetünkben az állami gyámkodás — a mit pedig más téren kikerülni óhajtok — nem nélkülözhető. Igaz, hogy az állam adó- és tarifális kedvezményekkel, az úgynevezett közszállításokkal, a közvetlen anyagi támogatással s abbeli igyekezetével, hogy műszaki kart és munkástörzset kontemplál nevelni, segítségére jön a gyáriparnak, de mint már mondám, nagyon szerény módon. Például: ipari és kereskedelmi szakoktatás czéljaira 1898-ban 553.435 forintot állapított meg, 1899-re pedig 680.022 forint irányoztatik elő a rendes kiadások terhére. Ám a fejlett iparú Ausztria négyszer annyit és Poroszország még ennél is többet fordít e czélra. Pedig az üveg-, sokszorosító-, timár-, fonószövő és még igen sök iparágban a szakképzés hiányzik, vagy csekély mértékben van meg. Mellesleg érintem az üvegiparnál, hogy érthetetlen az jelentékeny ásványvíz-forgalmunk mellett, hogy csak az úgynevezett közönséges üvegárúkból kerek egymillió forint a behozatalunk, míg kivitelünk a négygzázezer forinttól is távol áll. Tavaly februárban hallottam itt a házban, hogy a budapesti középipartanodában a több napra kitűzött beiratáskor, már az első napon