Képviselőházi napló, 1896. XVIII. kötet • 1898. november 3–november 26.
Ülésnapok - 1896-348
34 348. országos ülés 1898. november 4-én, pénteken. zésektől, mint »hitvány* és >posványos* tartózkodjék. (Helyeslés jobbfelől.) Sima Ferencz: Én a legnagyobb tisztelettel hajlok meg a t. elnök úr előtt nemcsak itt e házban, a házon kivííl is egyáltalában; de van bizonyos dolog, a melyet alig lehet taksálni és karakterizálni másképen, mint a milyen a karaktere, példának okáért feketére — akárhogy erőltetem magam, — azt, hogy barna, nehéz ráfogni. Én ugyan óvakodni fogok és már csak azért is, hogy az egész napot biztosíthassam a magam számára, őrizkedni fogok mindentől. (Derültség.) No már most, t. ház, az a fegyelmi bíróság ilyen szerkezetében bizonyára feltétlenül döntő fórum annak a hivatalnoknak kezében, a kinek a sorsa a fegyelmi bíróság elé kerül, és a döntő szót ebben a kérdésben rendesen a főispán adja, mert ha ő azt mondja annak a fegyelmi bíróságnak, hogy elég erre az emberre a pénzbírság, vagy a dorgálás, úgy a fegyelmi biróság ilyen ítéletet hoz ; ha pedig azt mondja, hogy ezt az embert el kell ítélni, akkor a fegyelmi biróság feltétlenül elítéli őt. Azt hiszem, e fölött nincs senkinek kétsége e világon, még a többségben sem, mert a többség tagjai is vármegyei és városi közéletet élnek és a fegyelmi ügyeknek ezt a kezelését a legelemibb ismeretekkel bíró ember is ismeri. Ne méltóztassék hinni, hogy én azért hozom ezeket elő, mintha azt tartanám, hogy a képviseló'nek parlamenti hivatása az, hogy hivatalos hatalommal üldözött városi, vagy megyei tisztviselők védelmére a parlament színterét használja fel. Távol legyen tőlem, sőt azt mondom, hogyha az ellenzéki tisztviselő visszaélést követett el, a melylyel rászolgált hivatala elvesztésére, azt sokkal hamarább érje el a büntetés sújtó keze, mert, hogy valaki ellenzéki is legyen és még visszaélést is kövessen el, (Derültség balfelől.) ez minden kormányzati uralom alatt kettős bún számába megy. Távol áll tehát tőlem, hogy bármiféle visszaélés védelmére szót kérjek a parlamentben, de azt csak meghallgathatja a t. belügyminiszter úr és a t. többség, és konzequencziákat vonhat le belőle, hogy minő lehet a vármegyei élet ott, a hol egy főispán a fegyelmi biróság útján hivatalvesztésre ítélhet egy embert, sőt ő maga megmondja: »hogy ez ellen felebbezzen és ha a felebbezés elintézéséig arról győződöm meg, hogy ön a javulás útján van és elhagyta azt a pártot, a melylyel eddig konnexusban állott, akkor legyen nyugodt, önt a belügyminiszter fel fogja menteni és csak pénzbirságra fogja ítélni. Hát szabad-e ennek megtörténni, uraim ? Jogállam-e ez, tisztességes-e ez ? (Felkiáltások a szélső baloldalon: Nem!) Ily viszonyok között épen a közélet legszentebb fóruma, a hivatalos világ élete a legnagyobb mértékben megmételyeztetik és kipusztul minden egyéni önérzet, hazafias tisztesség és polgári önállóság. Nem akarom a t. házat untatni annak elmondásával, (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) hogy ennek a főispánnak nem elég a közigazgatási élet fórumán gyakorolható befolyás, hanem — hogyan és mikép — magára az igazságszolgáltatásra is döntő befolyást bír gyakorolni az ellenzéki emberekkel szemben. Szemelvényeket mutatok fel felháborodására mindazoknak, a kikben megvan még a közélet iránti tiszteletnek mélyebb, nemesebb érzése. Méltóztatnak emlékezni, hogy annak idején mandátumom meg lévén támadva, lemondtam róla, bízván abban, hogy újra is megválasztanak minden anyagi támogatás nélkül. A hajsza az egész vonalon megindult, s ekkor számos polgártársam s magam is levelet kaptunk Pestről, mely így szólt: »T. képviselő úr! Felháborodással hallottam, hogy Vadnay mindenfelé úgy nyilatkozik, hogy pár hét alatt megsemmisíti a szentesi ellenzéket annyira, hogy Simát bezárják, vagy öngyilkos lesz; ugyanazért résen legyenek.« Akkoriban történt, hogy Szentesen nálam ült vacsorán egy pap, ki mint iskolaszéki pénztárnok közpénzeket kezelt. Ha bűnt követett el, felelnie kell érte, de én úgy ismertem őt, mint a város egyik leggavallérosabb és legtisztességesebb emberét; gyermekeimnek is részben oktatója volt. Mondom, este háromnegyed nyolcz órakor jön egy hivatalos idézés, hogy menjen azonnal haza, mert pénztárt akarnak nála vizsgálni. Nincs oly fórum a világon, mely arra kényszeríthetne, hogy hivatalos óra után pénztárt engedjek vizsgálni. (Ellenmondás jobbról.) Kérem, van t 'nekem ebben annyi jártasságom, mint a t. képviselő uraknak. Ha gyanú merül fel, hogy a pénztár körül hiba van, akkor az, a ki ellenőre, lezárja a pénztárt s az eljárást megindítja. A pap azt mondta, tessék várni, mindjárt megyek. Még nem ment el, mert hisz maga a főkapitány kézbesítette a végzést, a mikor beállított lakásomba egy csendőr s a főispán rendeletére hivatkozva azt mondta: Önt ezennel letartóztatom. Hát kérdem a belügyminiszter urat, mely törvény adja meg a főispánnak azt a jogot, hogy valakit letartóztasson ? Nem a legperfidebb, vérlázítóbb visszaélés-e az, mikor egy főispán, túltéve még a Bach-korszak brutalitásán is, egy magánlakba tör be csendőrökkel? Azt mondtam annak a papnak: tessék, menjen! Közben a főkapitány eljárt a főispán utasítására. Én megkérdeztem: kérem, elvégezte a dolgát? Azt mondja: igen. Kérem , távozzék. Nem megy. Kérem, elvégezte a dolgát ? Nem szól. Csöngetek, behívom a cselédet, hogy a kocsist hívja be, hogy ezt az embert dobja ki.
