Képviselőházi napló, 1896. XVIII. kötet • 1898. november 3–november 26.

Ülésnapok - 1896-365

348 365. orsss&gos fllés 1898. november 25-én, pénteken. Felséges Urunk ! Ismételjük, hogy választási visszaélések eddig is nagyobb mértékben voltak, mint a minőben azokat az emberi intézmények általános tökéletlenségével menteni lehetne; megdöbbentő volt már a nyíltan tízött visszaéléseknek az a féktelensége is, mely az utolsó képviselőválasztásoknál a kormányhatalom által az egész vonalon alkalmaztatott. De új és hallatlan az a vakmerőség, melylyel a visszaélésből Felséged kormánya elvet és jogot kíván fejleszteni. Új és hallatlan az a theoria, mely szerint a kormány és jelestíl annak elnöke hivatva lehet, sőt majdnem köteles, választási czélokra pénzt gyűjteni és kezelni összegeket, melyeknek úgy eredetét,, mint hovafordítását sűrű homály födi, úgy hogy mindkettőhöz a politikai korrupczió gyanúja tapad ; új és hallatlan az a theoria, mely szerint a kormány hivatalos jelölteket nevezhet meg, ezek támogatását a köztisztviselőknek kötelességévé teheti, azokat a tisztviselőket, a kik ez állítólagos kötelességnek eleget tenni vonakodnak, megfenyegetheti, exisztencziájukban megtámadhatja és így a választási szabadságot hivatalosan megfojthatja, és hogy mindez jogos, helyes, állandó szabály és jövőre is követendő példa. Igaz, hogy a visszaélésnek mindkét nemét — saját állítása szerint — nem mint miniszterelnök, hanem mint pártvezér követi el; de ennek a megkülönböztetésnek gyermekes volta szembeszökő. Vájjon nem áll-e a pénzt gyűjtögető pártvezér mögött a közhatalom gyakorlására hivatott miniszterelnök és vájjon a pártvezér rendelkezik-e a köztisztviselőkkel, mint olyanokkal, ha ezt nem a kormányzati hatalomnál fogva teszi ? Nem végkatasztrófája-e az alkotmányosságnak? Nem életgyökereit érintik-e annak az új kormányzati maximák? Képzelhető-e a nemzet akaratának őszinte átruházása a képviselőkre, ha a korrupczió nemcsak büntetlenül, de hivatalosan eszközöltetik, és ha a hivatalos jelöltek mellett a miniszterelnöktől kezdve az utolsó községi jegyzőig a szervezet állami hatalom rendszeres nyomást gyakorol a választó közönségre? Képzelhető-e, hogy a választók zöme akarat-nyilvánításának függetlenségét megóvja a végrehajtó hatalom azon boszú-hadjáratával szemben, mely mindazokat fenyegeti, a kik a hivatalos jelölt ellen szavazni merészelnek ? Közigazgatásunknak jelenlegi — bár igen megrontott és egy felelősségnélküli állami omnipoteneziához közel hozott — szervezete még lehetővé teszi azt, hogy egyes megyékben, hol a vagyoni függetlenségnek és a szabadsági hagyományoknak kivételesen kedvező körülményei léteznek és sem a tisztikar nem föltétlen rabja a kormány bármiféle szándékainak, sem a közönség nincs arra diszponálva, hogy a közhatalmak illetéktelen beavatkozását elfogadja. De ezek a megyék hazánkban, sajnos, a ritka kivételt képezik; a nagyobb városokban pedig a minden rendbeli hivatalnokok és függő exisztencziák a csekély számú választó közönségnek oly nagy hányadát képviselik, hogy a független polgárság akaratának érvényesülése a lehetetlenséggel határos. Ennek folytán a friss lüktető elem, melyet a városoknak értelmes és szellemileg mozgékony közönsége más államok politikai életébe bevinni szokott, nálunk egészen hiányzik. De városokban és megyékben egyaránt, ha az ország túlnyomó, legnagyobb részét tekintjük, a hivatalosan szervezett korrupczió és a rendszerré emelt hivatalos presszió a nemzeti akarat őszinte átruházását a nemzet képviselőire egyenesen lehetetlenné teszi. Ha az alkotmányosság alapelve és lényege ekkép megszűnt létezni, mi maradhat akkor fenn annak egyéb törvényeiből? Semmi más, mint a többség uralma. Ámde a többség uralma csak azon kettős föltétel alatt törvénye a parlamentáris alkotmánynak, hogy benne megtestesüljön az alkotmány tulajdonképeni lényege, a nemzeti akaratnak delegálása, a nemzet képviselőire, és hogy korlátot találjon a kisebbség ama jogában, mely szerint ez a nemzetet a szabad diszkusszió fegyvereivel magának megnyerhesse és ezáltal többséggé válhasson. A mint az alkotmány azon lényege elveszett, a mint nincs szabad átruházása a nemzet jogainak a nemzet képviselőire, és a mint ez a korlát ledőlt és megszűnt a kisebbség sikeres küzdelmének még lehetősége is: akkor a többség uralma gyökereitől elszakadva és korlátlan hatalommá fajulva, többé nem parlamentáris elv, hanem az önkényuralomnak legrosszabb fajtája. Csoda-e, ha ilyenkor mind gyakoriabbá válik az az eset, midőn a kisebbség a többségi uralom elvét gyakorlatilag meghiúsítani iparkodik? Csoda-e, ha olyan többséggel szemben, melynek az alkotmány lényegének megsemmisítésével szerzett, pusztán formai jogcaíme van, a kisebbség sem tekinti magára nézve irányadónak saját jogköre valódi természetét és korlátait, hanem azt kiterjeszti minden fegyver igénybevételére, melyet a fennálló jogi formák kezébe adnak? Csoda-e, ha az ilyen parlamentet folyton környékezi az aktiv muilkaképtelenség veszélye, és ha a megcsontosodott többségi abszolutizmus önnönmagät fölemésztve odavezet, hogy a többség valódi jogait sem gyakorolhatja többé? Bármily kínos, politikai tekintetben bármily veszélyes is lehessen bizonyos pillanatokban az ilyen helyzet, nem lehet abban föl nem ismerni az erkölcsi igazságszolgáltatásnak egy nemét; főleg azonban nem lehet vele szemben arra az alkotmányra és arra a parlamentarizmusra hivatkozni, melyből