Képviselőházi napló, 1896. XVIII. kötet • 1898. november 3–november 26.

Ülésnapok - 1896-363

304 363. országos llés 1898. november 23>án, szerdán. féle vesszőfuttatáson keresztfílmennie, a mig beszédét befejezhette. De vájjon van-e Európának bármely kis nemzete, a mely népképviseleti rendszer alapján ellenőrzi kormányát, hogy eltörje, hogy a haza legnagyobb ellensége, a ki a nemzet húsában, vérében gázolt, dicsőíttessék, s annak emléke érdekében valaki beszédet mondani merjen megkísérelni"? Hát a t. miniszter úrnak jutott e szomorú helyzet. A t. túloldalon, hogy a miniszter urat szorongatott helyzetében vigasztalja s ebben a nemzeti és hazafias szempontból komoly megbirálás alá eső eljárásában enyhülést nyújtson neki, akadtak, a kik megéljenezték. De nem hiszem, hogy a Hentzi-szobor ügyében való nyilatkozataiért éljenezték, hanem katonás magatartásáért. De ha mégis azért éljenezték, ám álljanak elő azok, a kiknek neve Magyarországnak történetéhez van fíízve, a kik bizonyos elismeréssel állanak a közérzlilet előtt, kiknek tehát van félteni valójuk, és mondják meg: nincs-e e nemzet a legnagyobb mértékben megalázva és meggyalázva, mikor fátyolt kivánt vetni és vetett is mindenre, s mégis oly szobrot tesznek a nemzet fiatalsága elé példaadásúl, mely mellett különben a t. miniszter úr felhozhatja a bécsi archívum minden aktáját, a ren delkezésére álló minden hivatalos adatot: az egész magyar nemzet közérzülete az az akta, (Igaz'. Úgy van! a szélső baloldalon.) nem az, a mit ön a t. miniszter úr előhord; nem azok a történelmi reminiszczencziákj melyekre a miniszter ár, mint aktákra hivatkozik. A nemzet közérzülete az az akta, a mely megmozdul és minden porszembe lelket lehel, (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) minden porszemből egy hazafi lelke támad fel s tiltakozik azon tény ellen, melyet a kormány királya útján akart elkövetni a nemzet ellen, a mely a legnagyobb sérelem, melyet ez a nemzet nem tűrhet el és megengedni nem fog solia! Ne méltóztassék ezt könnyedén venni és kiesinyleni. Volt idő, ezelőtt öt-hat évvel, mikor egy másik Bánffy-féle szerencsétlen kéz vezette Magyarország kormányzatának hajóját. Gróf Szapáry Gyula is megkisérlette, de 8 nem ment el idáig. 0 csak azt akarta, hogy a mint koszorút helyeznek a közös hadsereg nevében a Budavárat megvédelmezte honvédek emlékének szobrára, a magyar nemzet is tegyen koszorút a Hentzi-szobor talapzatára. Ez is tanács volt a királynak. Szapáry Gyula mint miniszterelnök tanácsolta, mint egy okos, helyes dolgot, mely a nemzet és a király közt esetleg még fenáíló disszonancziát a múltból egyszer s mindenkorra eltemetni fogja. Mi történt? Az, hogy bár a magyar nemzet a legnagyobb megelégedéssel látta volna azt, hogy a nemzet közérzületéveí mindig homlokegyenest ellenkező szellemet képviselő közös hadsereg koszorút tegyen a Budavár védelmében elesett honvédek szobrára, még ennek fejében sem volt hajlandó megtenni, hogy a Hentzi-szobrot megkoszorúzza. (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon) Az a legmagasabb királyi tény bizonnyára magának 8 Felségének egyéni kedélyéből fakadt, hogy a Hentzi-szobor eltávolíttassák és annak helyére boldog emlékezetű nagy királynénk szobra állíttassák fel. Méltóztassanak meggondolni, hogy még ez a szobor is, melyhez az egész nemzet bálájának és kegyeletének könyeivel fog járulni, nem volna-e hazafias keserűségnek feltámasztója, azt tudva, hogy ezen szoborhoz azon a helyen azért jutott a nemzet, hogy Hentzi szobra egy hadapródiskola kertjeié kerülhessen ? Nem szabad egy nemzet érzületében érzéketlen, tapintatlan kézzel vájkálni. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Az a kormány, a mely ezt teszi, megcsalta magát az uralkodót, mert félrevezette, mert tudhatta azt, hogy nem lesz egyetlenegy igaz, őszintén érző magyar hazafi, ki a legnagyobb megbotránkozással ne utasítsa vissza azt, hogy Hentzi-szobra bármiféle iskolában állíttassék fel példaadásképen. S kérdezem én azt, hogy miután . . . Elnök (csenget): A képviselő úr azt a »megcsalta« kifejezést használta. Sima Ferencz i Félrevezette ő Felségét, mert bizonyára azt mondta ő Felségének, hogy a nemzet a legnagyobb megelégedéssel fogja fogadni, ez a nemzetnek belenyugvásával történik. Ám a t. miniszterelnök úr minket is rendre és sorra félrevezet. Itt bennünket állandóan és folyton provizórium mellett, valótlan állításokkal éltet és tart miniszterelnökségének egész folyama alatt. De ha minket félrevezetésben tart is kormányzatának egész ideje alatt, uincs joga a magyar nemzetnek legféltettebb kincseit, legkínosabb emlékeit ő Felsége a magyar király elé úgy állítani oda, hogy ebben a tényben a magyar nemzetnek megnyugvása fog találkozni magával a királyi elhatározással, mert ez félrevezetése az uralkodónak, A minisztériumnak el kell hárítani minden módot és alkalmat arra nézve, hogy a nemzeti érzület magával a királyi akarattal és elhatározással összeütközésbe jöjjön. (Úgy van! Úgy van ! balfelől.) Azt mondja a t. honvédelmi miniszter úr, hogy a mikor a Krieghammer-féle rendelet köztudomásra jutott, akkor a kormány két út előtt állt: vagy hozzájárul a Krieghammer napiparancsában foglalt azon kijelentéshez, hogy ennek a szobornak a kadét-iskolában való felállítása példaadásként fog szolgálni, vagy nem; tehát vagy helyesli azt, vagy nem helyesli. A kormány utólagosan hozzájárult a közös hadügyminiszternek egész eljárásához. De hát van-e erre szükség ? Ne játszszunk a szavakkal és ezzel