Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-344

344. országos ülés 1898. október 27-én, csütörtökön. 319 letreméltó hazafiak, a kik a dualizmust oly fontos érdeknek tartják még magyar szempontból is, hogy érte áldozatot hozni hajlandók. Én ugyan nem tartozom ezek közé; (Helyeslés a szélső hal~ oldalon.) nézetem szerint a dualizmusnak nincs az a fontossága reánk nézve, melyet róla hirdetnek. De azt hiszem, hogy mindazok, a kik hajlandók áldozatot hozni a dualizmus fentartásáért, ezen áldozatok mértékének határt is szabnak. Csak a kormány nem akarja megjelölni azt a határt, a melyen túl nem megy. Az áldozatok tekintetében mindenesetre be kell látnunk két dolgot, azt, hogy a jelenlegi állapotok közt, bármennyi áldozatot hozunk is, a dualizmust hosszú időre megmenteni többé nem lehet, és hogy mindazon áldozatok, a melyeket erre a czélra meghozunk, csak a mi saját erőinket apasztják. (Igae! Úgy van! a szélső baloldalon.) A nagyhatalmi politika, az a múlt idők hagyományaiból megmaradt olyan kedvencz eszméje a mi aktív politikusainknak, a melyért igen nagy áldozatok meghozatalára is hajlandók. Én erről a nagyhatalmi politikáról azt tartom, hogy ágy vagyunk vele, mint a társadalomban gyakran tapasztalt bizonyos nagyzási hóborttal : igen sokba kerííl, semmi haszonnal nem jár, a világ előtt nevetségessé tesz s a romlást csak sietteti. Ép ezért komolyan megfontolandó kérdésnek tartom azt, hogy érdemes-e nekünk oly nagyon ragaszkodnunk ehhez a dualizmushoz, érdemes-e olyan áldozatokat hoznunk érte, mikor látjuk azt, liogy a bomlás amott, a másik államban mutatkozó tünetek szerint úgyis már feltartózhatatlan. Ausztriában olyan súlyos bajokat látunk, a bomlásnak oly kétségtelen tünetei mutatkoznak ott, hogy valóban csak idő kérdésének tekinthetjük azt, hogy meddig áll fenn az az államforma jelenlegi alakjában. Mikor pedig ilyen veszélyeket látunk a közel szomszédságban, akkor nem az a mi kötelességünk, hogy minden áldozatok árán, quota-felemelés és a kiegyezésben tett konczessziók árán is támogassuk ezt a régi, korhadt állapotot, hanem az volna a mi feladatunk, hogy magunkat tőlünk telhetőleg itt bent erősítsük minden áron. Én a dualizmust úgy Ítélem meg, ennek a két államnak egymáshoz való viszonyát olyannak tekintem, mint két fáét, a mely egymáshoz közel ugyanegy talajban nőtt fel. Gyökereik sok helyen összeérnek, sok helyen közös talajból szívják a tápláló nedveket, de mindegyiknek megvan a maga külön törzse, megvan a maga külön koronája, mindegyiknek megvannak a m*ga külön virágai és a maga külön gyümölcsei. Ez a két fa egymás közelében állva hivatva lehet egymásnak védelmet nyújtani a széllel, viharral szemben, de ne nem lehet hivatva, hogy akkor, a mikor az egyik fa korhadni kezd és ledőiéssel fenyeget, a másik is elkorhasztassék és szintén feladja életképességét. (Tetszés a szélső baloldalon.) Abból a titkolózásból pedig, a melyet a miniszterelnök úrtól tapasztalunk hosszú idők óta, — mert hiszen nemcsak az utóbbi hetekben kértünk tőle felvilágosítást arra nézve, hogy mi az ő álláspontja a kiegyezési kérdésekben, mit szándékozik tenni különösen akkor, ha a kiegyezés Ausztriában létre nem jönne és mi az ő netovábbja a quóta kérdésében — mi csakis azt következtethetjük, hogy olyan czéljai lehetnek, a melyek a nemzetre nézve semmi esetre sem megnyugtatók. Mert, ha ő nem a mi érdekeinket akarná feláldozni, akkor röviden megnyugtathatta volna az ország közvéleményét, megnyugtathatta volna ezt a parlamentet is egy határozott, férfias kijelentéssel. Azt azonban nem kivánhatja senki és azt tiltja a parlament méltósága is, hogy szabad kezet engedjünk egy olyan kormánynak, a mely még csak programmot sem akar vallani ezekben a fontos kérdésekben. Hiszen a parlamentarizmusnak a lényege abban áll, hogy a nemzet bizalma egy programm alapján táinogassa a kormányt, a nemzet bizalma hozza létre azt a többséget, a melynek a programmját ismeri és helyesli. De hogyan támogasson a nemzet egy kormányt, a melynek programmja nincs, — hogyan helyeseljen egy programmot, melyet nem ismer? Mikor egy kormány odaáll minden programm nélkül, keresztülvezet választásokat a nélkül, hogy megmondaná, hogy a legfontosabb kérdésekben mi az ő határozott álláspontja, a melylyel vagy áll vagy bukik, ez nemcsak hogy nem parlamentarizmus, hanem ez egyenesen a parlamentarizmusnak a feje tetejére állítása. Hiszen, t. képviselőház, ha idejönne valaki, a ki az előzményekről semmit se tud, a ki az 1896. évi választásokról semmit sem hallott, csak azt tudná, hogy az általános választások alkalmával, a mikor minden ember tudhatta azt, hogy egy országgyűlés fog összejönni e választások alapján, mely országgyűlésnek feladata lesz hosszú időre megállapítani a nemzet legfontosabb közgazdasági törvényeit, az Ausztriával való kiegyezést, az új véderő-törvényjavaslatot, hogy akkor összejött ilyen óriási többség a nélkül, hogy e kérdésekben programmot adott volna, ebből az egy jelenségből eleget következtethetne az illető arra, hogy milyenek lehettek azok a választások, s hogy azok nem felelhettek meg a parlamentarizmus legelemibb követelményeinek sem. Hiszen a parlamentarizmus azt is megköveteli, hogy első sorban a több'ég vonja kérdőre, vonja felelősségre a kormányt. A kormánynak a többség bizalmából kell ülni azon a helyen, a hol van (Igaz! Ügy van! a szélső baloldalon.) és a többségnek kell a kormányt létrehozni. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Nálunk az ellen-