Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-338

212 338. országos fllés 1898. október 19-én, szerdán. tesz mást, mint hogy az eddigi vámszövetséget és közösséget fenn akarja tartani Ausztriával és meg akarja toldani azt egy jelentékeny quótafelemelésben nyilvánuló állami hozzájárulással az osztrákok javára. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Miben láthatjuk tehát azt az erősebb kezet, a mely ennél a tárgyalásnál az ország javára nyilvánul, hisz ennek a kiegyezésnek nagy hátrányai, a melyeket csak a későbbi tárgyalások fognak bebizonyítani, máris előre vetik árnyékukat. Ezek szerint a vasúti szállítás felett való szabad rendelkezést, a mely mindig az ország kezében volí, a melyet a kormányok eddig soha ki nem adtak kezükből, ezúttal feladták és mint közös megegyezést, közös megállapítást vonták a kiegyezés keretébe. Rosenberg Gyula: Ez abszurdum volna, de szó sincs róla. (Zaj a szélső baloldalon.) Elnök: Csendet kérek ! Holló Lajos: Az osztrák miniszterek a bizottságokban ezt világosan úgy állították oda, mint egy nagy kedvezményt, megtoldván ezt azzal, hogy igaz, iparkodtak még behatolni az állami szállításokba is, s a magyar kormánynál követelték az osztrák ipar részére ugyanazon kedvezményeket, melyeket a magyar kormány a magyar iparnak nyújt. Bartha Miklós: Meg is kapták. Rosenberg Gyula: De nem kapták meg ! Holló Lajos: Ebben a tekintetben azonban ellenállásra találtak annyiban, hogy a vasúti szállítások és a vasúti tarifák megállapításánál a magyar kormány a magyar ipar részére külön kedvezményt tartott fenn. Ezt, mint vívmányt állították oda és én nagyon szívesen venném e tekintetben a czáfolatot, ha nem volnék kénytelen az osztrák pénzügyminiszter szavára és nyilatkozatára annyi súlyt fektetni. (Mozgás jobbfelöl.) Rosenberg Gyula: Ott vannak az akták. Bartha Miklós: Egyenlő elbánás! Holló Lajos: Ha az az erős kéz, amint már az akták most is nyilvánossá teszik, nem Ausztriával szemben érvényesül, de Magyarország azon jogával szemben, a mely képes volt odáig elmenni, hogy a 67-iki törvénynek legértékesebb vívmányát törvénykönyvünkből kitörölje és ezen szövetséget és gazdasági közösséget, mint örök és állandóan fenmaradót a két monarchia közt biztosítsa: (Igás! Úgy van! a szélső baloldalon.) akkor bámulattal kell adóznunk az osztrák kormány alkotmányos érzéke iránt nekünk, magyaroknak, a kik ezer éves alkotmányos élettel dicsekszünk, mert azt tapasztaljuk, hogy azoknak kormánya, kiknek alkotmányos élete csak alig néhány évtizedre nyúlik vissza, hozzáfűzi sorsát a parlament többségének követelményeihez. A mint abban a parlamentben megnyilatkozott az, hogy ők a kiegyezést a quóta felemelése nélkül el nem fogadják, a kormány ezen elhatározást azonnal magáévá tette, és attól a magyar kormánynyal szemben el nem állott és a mikor neki orvosszerként ajánltatik magyar részről, hogy talán a kiegyezést ép úgy kellene keresztül vinni, mint a hogy a Bánffy-kormány magának itt a többséget biztosította, akkor azt ott repudeálva visszautasították, mert Ausztriában negyven kerület sincs, a hol a Bánffy-féle kormányzattal boldogulni lehetne. (Úgy van! a szélső báloldalon.) Önök ezzel át akarták vinni az itteni kormányzási princzipiumot Ausztriába, de azt a Lajtha határánál visszautasították és azt mondották, hogy nem fogadjuk el ezen eljárással még a kiegyezésnek ránk nézve legértékesebb részét sem. (Úgy van! a szélső baloldalon.) És mégis azt mondják, hogy a mennyiben mi az ország jogaihoz ragaszkodunk, akkor itt tarthatatlan állapotok következnek be,

! a mennyiben ki van zárva annak a lehetősége, hogy az önálló vámterületre áttérjünk. Én megengedem, t. ház, hogy ez az udvar részéről bizonyos előítéletekbe ütközött. Százados szomorú tapasztalat az, hogy ez a két állam közötti kapcsolat abban nyeri állandóságának legfőbb garantiáját, hogy Magyarország folytonosan gazdasági táplálóul szolgáljon a monarchia másik államának is, hogy mi itt erőnkben visszamaradjunk, hogy mi itt tulajdonképen csak egy elhelyezési terrénum legyünk, amely, miként a keleti államok, biztosítja egy fejlettebb állam népének, kereskedelmének és iparának felvirágzását és megélhetését. Elhiszszük tehát, hogy egy ilyen ellenszenv Ausztriának bizonyos köreiben fennáll; előttünk áll a múltnak egy példája, a midőn egy nagy kérdésben, a mely az országnak nagy részét emóczióba hozta, merészen, erőszakosan szembeszálltak az udvarnak felfogásával és álláspontjával, hosszú küzdelem révén megtörték azt a százados előítéletet, a mely még az udvar és az osztrák dinasztia körében az egyházi reformok terén fennállott. Ennek a hosszas küzdelemnek eredménye az volt, hogy az alkotmányos király az ő kormányának és az ő többségének a kívánságát teljesítette, teljesítette pedig akkor, a mikor nem állott háta megett egy általa szentesített törvény és jog, a melynek egyszerű folyománya és következménye volna annak végrehajtása. És most, a midőn hivatkozhatnak a király szentesítésére, hivatkozhatnak közhitre és köztudatra, a mely az 1867-iki törvényekben mindeddig a megegyezés hiánya esetére az Önálló rendelkezésnek szabadságát és függetlenségét látta, a mikor — mondom — hivatkozhatnak