Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-338

338. országos ülés 1898. október 19-én, szerdán. 209 dás létezett, de én elfogadom a t. pénzügyminiszter kijelentését, hogy ilyen megállapodás nem történt. Vájjon most, midőn ott a képviselőház és a bizottság tárgyalásai közben ezek a feltételek kipattantak, nem jut-e tudomására a t. kormánynak, hogy az osztrák képviselőház és az osztrák kormány milyen feltételhez fíízi ezen kiegyezést? Vájjon most, midőn mi itt ezen kiegyezésnek tárgyalása előtt állunk, nem első kötelessége-e tehát a magyar kormánynak állást foglalni, hogy vájjon azt a feltételt a maga részéről elfogadhatónak találja-e, és a mennyiben nem fogadja el, akkor részünkről azon kiegyezésnek tárgyalását és a javaslatoknak beterjesztését semmisnek kell-e tekinteni, és előttünk áll az 1898:1. törvényczikk követelménye, a melynél fogva saját jogunk abipján az önálló berendezkedéssel szabályozzuk ezen viszonyokat? Most, midőn tudomást vesz róla a mi kormányunk, hogy ezt feltétel gyanánt állítja fel az osztrák kormány, egy perczig sem áll módjában a kormánynak és a többségnek, egyenes, határozott álláspontot el nem foglalni, mert beigazolná ezzel, hogy az osztrák törvényhozás előtt más kiegyezés és más feltétel fekszik a tárgyalás alapjául, mint a magyar törvényhozás el őtt. (Úgy van ! Igaz ! balfelöl.) T. ház! A miniszterelnök úr hivatkozik arra a bátorságra, hogy ő nyíltan szembe mert szállani a mi követelésünkkel és bármennyiszer kérdezze az ország, ebben a kérdésben a nyilatkozatot megtagadja, mert meg van hozzá a bátorsága. Ha mi itt személyes viszonyokat kutatnánk, ha a t. miniszterelnök űr magánéletét, magánműködését akarnók bizonyos irányban felvilágosítani, akkor ez az elzárkózás teljesen jogosult lenne. De mi az ország érdekében kivánjuk a felvilágosítást, mert hiszen egy országnak, midőn két-három éven keresztül a bizonytalanság előtt áll, mégis jogában van tudni, vájjon a megoldás milyen irányban fog reá nézve bekövetkezni, hogy azok a milliók, melyek a quóta emeléséből folynának, fogják-e, és mily arányban s meddig terhelni? Nem magáukiváncsiság kielégítéséről van itt szó ; az ország nagy érdekei kívánják a kérdésre a nyilt választ! Ha bátorságról van szó, az lehetne az, hogy a kormány nyíltan kijelentené : állásomat kötöm ahhoz, hogy az ország terhére a quóta ne emeltessék; nem hárítom másra a felelősséget; tőlem tehet a többség, a képviselőház, vagy utódom bármit, de én mint a kormány, nem járulok hozzá a quóta emeléséhez. Vagy tehetné az ellenkezőt is. Mondhatná: úgy ítélem, hogy bekövetkezett a quótaemelés ideje; ha az ország azt hiszi, hogy helyesen képviselem érdekeit, megmaradok állásomon; ha nem, átengedem a teret azoknak, a kik ellenkező nézeten vannak. (Helyeslés a KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. XVII. EÖTET. szélső baloldalon.) De midőn a miniszterelnök úr feláll és azt mondja: megvan a többségem, annak támogatásában találom meg a bátorítást, mely ez úton tovább visz, akkor nem az igazság, nem a jog álláspontja, hanem az erőszaké. (Tetsmés a szélső baloldalon.) Igenis, találhat a miniszterelnök úr a történelemben oly férfiakat, a kik magyar létükre a bátorságot abban keresték, hogy szembeszálljanak a nemzet érdekeivel. A század első évtizedeiben voltak magyarok, kik szuronyok fedezete mellett hatoltak be a vármegyék termébe, eltávolították a közfunkcziók teréről azokat, kik ott a törvényességet védelmezték, s a kiktől azt kívánták, adják az erőszakos eljárásnak a törvényesség látszatát. Találkozott 48-ban is magyar ember, ki bátor volt szembeszállani a nemzet érdekével, a ki mint miniszter gerálta magát. De e bátorság a politikai kalandorok bátorsága, a kik nem a nemzet, hanem a hatalom érdekét keresik. (Élénk tetszés a szélsőbalon.) S ha a miniszterelnök úr politikai pályafutását nézzük, szomorúan látjuk, mely téren érvényesíti ő bátorságát. Itt nőtt-e ő fel, hol a nemzeti érdekekért való küzdelem vitte volna előbbre? Volt-e egy gondolata, a melyet a nemzet többsége magáévá tett volna és a melyben őt vezérének tekintette volna? Nem! Állását annak a ténynek köszöni, hogy tüntetően ellentétbe helyezte magát a nemzeti érzéssel és kegyelettel (Úgy van! Úgy van! a szélsőbalon.) Azután, igenis, felhasználta az erőszak minden eszközét, fegyvert, vért, pénzt, hogy magát ez állásban megerősítse. (Úgy van! Úgy van! a szélső baloldalon.) S e ténye meggyőz bennünket arról, hogy van bátorsága ma is, és lesz a jövőben is mindig, hogy szembeszálljon a nemzet jogaival, a nemzet követeléseivel. De én azt hiszem, hogy a nemzetben is lesznek, ha talán eleinte csak kis rétegekben is, olyanok, ha csak néhány elszánt ember lesz is, kik azt mondják: az alkotmányosság látszatát nem fogjuk kölcsönözni erre az eljárásra és a miniszterelnök úr személyes bátorsága, a nemzet jogaival való szembeszállás nem fogja részére a sikert továbbra is biztosítani s Őt állásában továbbra is megerősíteni. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Mi ebben az egész harczban a szavakkal való játszásnak, a szavak valódi értelmének, a törvény világos rendelkezéseinek kiforgatásával találkozunk lépésről-lépésre. íme már a miniszterelnök űr egy bizottsági ülésen azt is kimondotta, hogy az 1898 :

1. törvényczikk már végre van hajtva s ennek további végrehajtását ő tőle ne várja senki. Hiszen oly közel áll még emlékezetünkben ennek a törvényczikknek megalkotása, aktái még annyira frissek, hogy fel sem 27