Képviselőházi napló, 1896. XVII. kötet • 1898. szeptember 5–október 29.

Ülésnapok - 1896-337

182 337. országos ülés 1898. október 18-án, kedden. latot és így nem ő lesz a hibás, ha az letárgyalható nem leszen. Én nem tudom, t. képviselőház, hogy miért affektál a t. pénzügyminiszter ilyen naivitást és miért keres bűnbakot arra nézve, hogy a költségvetés miért nem tárgyalható le? Miért kérdez, mikor a felelet oly közel eeik hozzá. Hiszen szívéhez legközelebb bizonyára áll is, de kétségtelenül ül az, a ki mindennek okozója, tudniillik a t. miniszterelnök úr. (Igaz! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Igaz, hogy a t. miniszterelnök úr igyekezett napirendet adni és a házat foglalkoztatni, de hát ez neki nem sikerült. Hogy pedig nem sikerűit, annak önök szerint senki más nem az oka, mint az ellenzék. Önök legalább így szólnak és a látszat is önök mellett van. De ha valaki nem a látszat szerint ítél, hanem a dolgok mélyére tekint, az látni fogja, hogy a mai helyzetnek egyes egyedül az igen tisztelt miniszterelnök úr az okozója az ő hallatlan, példátlan eljárásával, a melylyel brüskirozta az egész parlament tekintélyét és az ellenzéket oly eljárásra kényszerítette, a melylyel az jelenleg él. (Élénk helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) Ezt azonnal be is fogom bizonyítani. (Halljuk! Halljuk!) Az 1898 : I. törvényczikk értelmében folyó évi május hó 1-től kezdve a vámügyet illetőleg önálló rendezkedésről kellett volna gondoskodni, de nem történt semmi. A nyár folyamán azután összehivatott egy vámankét és a közvélemény felháborodott hangulata némileg csillapodott és kissé kedvezően kezdett hangolódni a kormány iránt. De ezt a vámanketet egy pithiai kijelentéssel csakhamar berekesztették és megkezdődtek a bécsi kormánynyal a titkos tanácskozások. Nem hiába, hogy azok, a kik ezeket vezették, titkos tanácsosok. (Derültség a baloldalon.) Erre a közvélemény felzúdult s kívánta, követelte tudni, hogy mi történt azokban a titkos konventikulumokban. De ime, a t. miniszterelnök úr szuverain megvetéssel felelt erre a kíváncsiságra, a kormány sajtója pedig nagy hanggal hirdette, hogy a miniszterelnöknek csak a parlament imponál, ő csak a parlamentnek felelős. És mi történt? Összejött a parlament szeptember 5-én és azt tapasztaltuk, hogy a miniszterelnök úrnak a parlament sem imponál, ő a parlamentnek sem felel, hanem mélységesen hallgat; s pártja, a mely azt véli, a mit a miniszterelnök úr is, hogy hallgatni arany, még pedig igen magas ázsióval, még meg is tapsolta érte. (Félkiáltások a szélső baloldalon: Meg is érdemélte!) Áz volt az egyedüli argumentum ezen mélységes és konok hallgatásra, hogy a miniszterelnök csak nem nyilatkozhatik az osztrák parlament tárgyalásd előtt, mert kényszerhelyzetbe hozná az ottani miniszterelnököt: Thun grófot. Hát ha már semmiképen sem akarta a miniszterelnök úr a konventikulum féltett titkát felfedezni, mi szükség volt arra, hogy minden feleletet és minden felvilágosítást megtagadjon, elodázzon, minden kérdésre konok hallgatással válaszoljon? Vagy hol van az megírva, hogy a kérdés jelen stádiumában először nyilatkozni az osztrák kormánynak van joga? Pedig tényleg így történt. íme, Thun gróf nyilatkozott, Kaizl is nyilatkozott, Bilinski meg nagyon is megnyilatkozott, csak a kormányelnök úr hallgatott, hallgat és fog is, a mint tegnap kijelentette, hallgatni, mert ezen parlamentben ő ezt a luxust magának megengedheti. (Igás! Úgy van! a baloldalon.) Gúnyoltuk az osztrákokat, hogy náluk megfeneklettek a parlamenti tárgyalások s ime mit tapasztalunk? Azt, hogy ők sokkal előbbre vannak a kiegyezés dolgában, mint mi, mert hát természetesen és bizonyára — a t. miniszterelnök úr szerint — e tekintetben is az osztrákokat illeti a preczedenczia. Hát, t. képviselőház, midőn a legvitásabb kérdésekben, melyekami hazánk érdekeit nagyon sok oldalról érintik, sőt mélyen sebezhetik; ha az idő ilyen előrehaladott stádiumában és a kérdések ilyen bonyolult állapotában a t. miniszterelnök úr állandóan és konokul hallgat, vájjon nem brüskirozása-e ez a parlamentnek? (Ügy van! Ügy van! a baloldal hátsó padjain.) A t. túloldalt nem, de minket, ellenzéket, mélyen sért ez az eljárás és valóban, csodálkozni lehet azon, hogy vannak, a kik csodálkoznak, hogy az ellenzék feljajdul; és azon még jobbau lehet csodálkozni, hogy vannak egyének, a kik azért, mert az ellenzék feljajdul, az obstrukezió bélyegét akarják reásütni. De hát természetesen az ellenzéket denuncziá!ni kell felfelé, (Mozgás jobbfelől.) meg kell fenyegetni klotürrel, szájkosárral, ttízzel-vassal való kipusztítással, a parlamenti és politikai piroteknika minden eszközével és fegyverével, mert megraoczczanni mert s a parlament tekintélyét saját miniszterelnökével szemben védelmezni. (Úgy van! Úgy van! a baloldal hátsó pagjain) Mert az ellenzéknek a t. kormány sajtója szerint, minden áron, akár akar, akár nem, obstmálnia kell, mert a t. túloldal ezt úgy kívánja; épágy, mint a hogy a franczia tábornokoknak okvetlenül össze kell esküdniök, akár akarnak, akár nem, akár tudnak felőle, akár nem, mert hát a Dreyfus-szindikátus így kívánja, így óhajtja, így állítja. (Derültség.) Ha a t. kormány sajtója a néppártot a sárga földig alázza, és gyalázza, ha meggyanúsítja annak hazafiságát, ha kipellengérezi egyes egyéneinek erkölcseit, ha megtagadja még annak létjogát is: akkor a néppárt hallgat és felette mulat. Midőn azonban a kormánysajtó a néppártot dicséri, magasztalja (Zajos derültség.) és az elismerésnek a virágait szórja lábai elé, akkor a néppárt azokat a