Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.

Ülésnapok - 1896-297

76 297. országos ülés 1898. májas 12-én, csütörtökön. jelen törvényjaslat vonatkozik és fonóin tovább eszméim lánczolatát azon a gondolaton, hogy a szövetkezeti eszmének természetéhez híveknek kell maradnunk. Ennek a szövetkezeti eszmének lényeges, alapvető tétele, hogy az egyén szükségleteinek kielégítésére való képességét, a jelen konkrét esetben a hitel elnyerésére való képességet, nem annyira a vagyonra, nem annyira a tőkére, nem annyira az illetőnek vagyoni értékére, hanem az egyéni értékre, az emberre fekteti, (Helyeslés bal felöl.) és az emberi erőt, az egyéni erőt, az egyéni teljesítési képességet, az egyéni megbízhatóságot, az egyénnek morális és értelmi qualitásaiba fektethető bizalmat erősbíti, és ez által az embeit izmosítja/a szolidaritás, többeknek egymásért v.iló jótállása, többek erőinek egybekapcsolása által. Ez magával hozza az egymáshoz közel lakók közt azt a kölcsönös erkölcsi ellenőrzést, mely az államnak és a pénzintézeknek is a vagyoni élet egyes mozzanatait követő szekatúrákkal összekötött kutatásainak helyébe az élet megfigyelésén alapuló (Úgy van! balfelől.) azt a jellembe fektetett bizalmat teszi, a melylyel az egyik polgártárs a másiknak kiállítja a bizonyítványt, hogy bizalomra méltó, mert a becsületes, takarékos, szavát tartó férfin, különben nem lépne vele szövetségbe akár a korlátozott, a,kár a korlátlan felelősség alapján, ha olyannak nem ismerné. (Úgy van! a baloldalon.) Kiszámíthatlan, t. ház, hogyha ehhez az eszméhez az összes alakulásokban és az egész konczepeziónak minden részében hiven ragaszkodunk, hogy a gazdasági haszon mellett milyen erkölcsi és milyen társadalmi hasznot házunk. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Talán a hazánkban lakó népfajok nagyrészében épen a gazdasági élet terén lazább hajlamaival szemben a szövetkezeti eszme kellő vezetése mellett és az eszme követelményeihez híven megválasztott eszközök mellett előálló ezen moralináló, erkölcsileg edző, a férfias önbizalmat és öntevékenységet ébresztő hatásra ép oly nagy súlyt kell helyezni, mint a gazdasági előnyre, mint a gazdasági segélyre, a melyet a kisebb exisztencziáknak nyújtunk. És mégis, még német szövetkezeti törekvések is, melyek akármilyen formában nyilvánultak légyen, lehet mondani, meglehetősen híven tartották szem előtt a szövetkezeti eszmének ezen természetét és követelményeit és melyek sokkal jelentékenyebb erő fölött rendelkeztek, mint hazánk népe; mégis elfutottak az állami segélyig. Az államsegély szüksége, illetőleg e segély szükségességének beismerése Németországban nem ment igen nagy harezok nélkül. Egy igen erős iskola és a szövetkezeti működés terén kipróbált férfiak voltak azok, a kik az állami segélyt perhon eszkálták és mint a szövetkezeti eszmének megrontását visszautasították. Annyira mentek a rideg önsegély végletekig vitt elméletének képviselői, hogy azt mondották, hogy minden állami segély forrásában megmérgezi a szövetkezeti eszmét, a mennyiben az a szövetkezet az állami segély által egyszerűm a kapzsiság iskoláj'ává válik és a szövetkezés csak az a forma, a melynek segélyével a szövetkezők az államnak pénzforrásait akarják maguknak megszerezni. Ebbe a kontroverziába, a mennyiben az a német viszonyokr.i vonatkozik, nekünk belemenni sem okunk, sem jogunk nincsen. Tény az, hogy ennek a tiszteletreméltó oppozicziónak daczára a porosz állam a szövetkezeti ügyet nemcsak igen erősen támogatta, nemcsak akként, hogy a szövetkezetek pénzügyi táplálására a pénzforrást az állam adta meg igen jelentékeny mértékben, először öt millió márkát, azután húsz milliót, most végre ötven millió márkát adva, de ennek következtében a szövetkezeti ügynek legfőbb vezetését is egészen kezébe vette. Ha Németországban túlnyomóságra jutott az a nézet és az a felfogás, a mely szint a szövetkezeti ügynek, hogy működésének financziális oldalát hatályosan teljesíthesse és betölthesse, az állami támogatásra szüksége van, azt hiszem, alig lehet kétség, hogy ez az állami támogatás minálunk is megszerzendő. Hiszen tudjuk, hogy a magyar társadalom sokkal kevésb ,é mozgékony; hogy a magyar társadalom sokkal kevesebb erőt és tevékenységet tud kifejteni saját erejéből, mint a nyugoti államok, jelesen Németország társadalma. És azért én a felett, hogy vájjon a mi szövetkezeteinket nem kellene-e inkább egyszerűen átengedni a további társadalmi fejlődésnek, — minden állami támogatás nélkül — vagy pedig hogy helyes-e az állami támogatást is biztosítani? ismétlem, e kérdés felett nem is vitatkozom, mert hiszen a legközvetlenebbül érdekeltek, vagyis azok a férfiak, a kik e szövetkezeti és társadalmi mozgalom terén a legtöbb tapasztalást és érdemet szerezték, mind egyhangúlag kijelentették, hogy a kellő erőt a fennálló szükségletekkel szemben állami támogatás nélkül kifejteni nem képesek. A kérdés tehát csak az, hogy ez az állami támogatás nrnő alakban, minő mértékben és minő feltételek mellett nyújtassák? (Úgy van! abalóldalon.) E tekintetben én a javaslatnak alapeszméivel és azokkal a gondolatokkal, a melyek a javaslatnak indokolásában vannak kifejtve, egyetértek. Nem tartanám helyesnek, ha a mi államunk a porosz állam példáját követné és egyszerűen egy állami központi szövetkezeti bankot alkotna. Épen azért, mivel Magyarországon a társadalmi tevékenység általában véve gyenge és erőtlen, s ennek daczára mégis a hitelszövet-