Képviselőházi napló, 1896. XVI. kötet • 1898. május 4–junius 28.

Ülésnapok - 1896-299

299. orsKágos filé* 1888. május 14-én, Mombston. 117 nyunk ezt belássa, erre figyelmessé legyen és ez irányban már egyszer javaslattal álljon elő, a mely jelen alakjában felette veszedelmes, és az állami egyeduralomra van fektetve. Tehát 30 éves alkotmányos kormányzatunk az általános elszegényedést, az iparos- és gazdaosztályaak tönkrejutását eredményezte. E veszteségnél csak az általános korrupczió, az erkölcsöknek romlottsága és hanyatlása és a szolgaság és szolgai meghunyászkodás nagyobb ma. Mégis a szabadságról beszélnek azok, a kik szolgákat nevelnek. Kérdem, mi volt az oka, hogy a tiszta magyar fajból ezrek és ezrek ajkain megfagyott a haza fogalma? Mi volt az oka annak, hogy a legerősebb összekötő kapocs: a vallás és a valláserkölcsi momentumok a szívekből kihaló félben vannak? Mi volt az oka annak, hogy ezrek és százezrek az ő ősi portájokból ki lettek vetve, ki lettek dobva? Megmondom, — különben is mindnyájan tndjuk, — hogy a hatalomhoz való görcsös ragaszkodás, a mely uralmát csakis a tőkének teljes támogatásával tudta fentartani, és annak szolgálatában áll. És ez idézte elő azt az általános dekadencziát, a melyet épen most voltam bátor jelezni. A pénzművelet felemelhet egy nemzetet, ha az egyedeknek erkölcsi értékét is beviszi a műveletbe és az erkölcsi momentumokról sem feledkezik meg; de szolgaságba, nyomorba dönti a nemzeteket, ha az erkölcsi momentumok nem szerepelnek, és a tőke csak mint kereskedelmi czikk szerepel és csak a nagyobb osztalékért működik. És itt kell keresni társadalmi bajaink gyökerét. Sajnos, hogy alkotmányos életünk a régi patriarchális életnek hadat izent úgy a közgazdasági, mint az ipari téren, és kitette a gazdát és iparost tájékozatlanul, felfegyverkezés, védelem nélkül a nemzetközi tőkének; és így lett iparunk és közgazdaságunk a nemzetközi tőke rabszolgája és mindez a szabadelvű több ség szeme előtt, jóváhagyásával történt. És ha valahol, úgy épen e törvényjavaslatnál nagyfontosságú, hogy megemlékezzünk az inkompatiblitás törvényéről, mert meg vagyok győződve, hogy ha azon szellemben lett volna az végrehajtva, miként azt nagy emlékű Deák Ferencz képzelte, akkor igen sok dolog nem történt volna, a mi pedig megtörtént, és a pénzuralomnak már régen útja lett volna vágva. (Ügy van! balfelől.) De hiába hangzott fel az egész országban évtizedek óta úgy az iparosok, mint a kisgazdák jajveszékelése, a kormány őket meg nem hallgatta. Hanem igenis megadta a lökést a szoczializmusnak, a mely koronája az ő működésének, annak a szoczializmusnak, a melyben nemcsak azok vettek részt, a kikről a múlt évi tárgyalások alkalmával megemlékeztek ott túl, ugyanis a munkások, a kik részt vettek a Tiszamelléki szabályozásnál, hanem fontosságát és félelmetességét megadta ennek az, hogy nem a napszámos vett részt abban, hanem a kisgazda. Nem az izgatók eszméje hódított a szoczializmusnak híveket Magyaroszágon, hanem az elégtíletlenség hozta létre azt, a mely a kisgazdákban évről-évre fokozódott. A kétségbeesés vitte őket arra, mert látták, hogy nincs több veszteni valójuk, mint annak, a kinek semmije sincs, mert egész vagyonuk az uzsorakölcsöné, azé az uzsora pénzintézeté, a mely sok esetben 14°/o-ra is dolgozik. Ez vitte bele ezt a becsületes, nemesen gondolkodó elemet a szoczializmusba, hogy ezen a helyzeten javítva legyen — ez az elfogadható józan meggyőződés általában — miért is nem szabad továbbra is a tőke politikáját garázdálkodni hagyni. Maga a pénzügyminiszter úr mondotta, hogy csak a tőke szövetkezése és az osztalék minél magasabbra emelése: ez volt a pénzműveletek főiránya. De, t, ház, ez volt egyúttal a kormányzatnak eszköze is és vájjon a mostani önkény, mely kományzatunkban jelentkezik, a mely társadalmunk szomorú képét megteremtette, alkalmas-e arra, hogy a szunnyadó erőket fölébreszsze, a megromlott erkölcsöket megjavítsa és a megingott társadalmi egyensúlyt helyreállítsa, én azt hiszem, hogy ebben a kellemes reményben hiába ringatódzom. Én, t. ház, nem félek még ma sem, én bízom a nemzeteket alkotó egyedekben rejlő szunnyadó erőkben, csakhogy nem szabad békóba verni azokat az erőket, melyek még összmüködésre képesek. De mi volt legnagyobb szerencsétlenségünk ? Az alkotmányos élet beálltával a legnagyobb szerencsétlenség az volt ránk nézve, hogy mindazon törvények, a melyeket hoztunk, nem a mi viszonyainkhoz, nem a mi népünk hajlamaihoz és intelligencziájához mérten hozattak, hanem hozattak külföldi mintákra, azon egyes előrehaladottabb államoknak példájára, a hol épen ellenkezőleg a duzzadó erő nyilvánult a társadalom minden rétegében, tehát a hol egészen más törvények vannak indikálva, mint mi nálunk; ezek a törvények, a melyek nem számoltak a mi népünk hajlamaival, gondolkozásával és intelligencziájával, óriási mértékben hozzájárultak ahhoz a rohamos dekadencziához, a melyet épen az imént ecseteltem. Hogy többet ne mondjak, ott van a váltóképesség behozatala. Hiszen az a régi magyar polgár híréből sem hallotta, annak következményeit nem is ismerte és a mely olyan időben kényszeríti fizetésre azt az egyént, a mely időben ő sehol pénzhez nem juthat és a prolongácziót sokszor a tőke megduplázásával tudta kieszközölni. Megtörtént, még