Képviselőházi napló, 1896. XV. kötet • 1898. április 13–május 3.

Ülésnapok - 1896-279

38 279- országos illés 1898. április 16-án, szombaton. mely azután szolgáljon mértékéül az adandó segélynek, ezt nem tartom lehetőnek. Először nem tartom lehetőnek azért, mert ha akarjuk, a mint éti legalább akarom, hogy ezen törvény hatása már a jövő év január elsején érezhető legyen, erre az idő maga ma már a tálságig rövid. (Helyeslés jobbfelöl.) Ez azonban mellékes. De hát nem akarhatom azért sem, mert az egyházi adózást rendezni — és itt már igazán az autonóm jogoknak igen fontos része jön kérdésbe, (Úgy van! Ügy van! jobbfelöl.) — nem leliet másként, mintha az illető felekezetek, egyházak intézkednek előszőr a saját körükben, hogy a saját törvényeik szerint is lehetőleg méltányosabb egyházi adóztatás, a hol csak posszibilis, hozassék be, azután összeállítják az egyes egyházakra voi atkozólag az adatokat, hogy mennyi hárul a legszegényebb egyházi tagokra egyházi teherként az állami adók terheivel szemben és még rzt is, hogy az egyes egyházak összes terhei hogyan hárulnak az egyház összes híveire állami adőterheikkel. Ezeknek az adatoknak összegyűjtése, összehasonlításautánlehetazutánszóarról, hogy egy bizonyos általános szabályul szolgáló kulcs kerestessék a felekezeti hatóságok által, a kik azután a kormánytól, az államtól, ha ezekkel kimutatták az igazi szükségletet, igenis jogosan kívánhatják, a mint a pénzügyi helyzet engedi, hogy a mi azután hiányzik, az az állam által pótoltassák. (Helyeslés jobbfelöl) De ezt most rögtönözve nem lehet. Mert a kormány vagy a felekezetek általi rögtöni meghatározás ma teljesen igazságos nem is lehetne. De ki is volna e megállapodás véve az autonóm hatáskörből, a melyre pedig, úgy látom, némelyek még ott is féltékenyek, a hol én azt legalább veszélyeztetve nem látom. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) Én teli át, mint az eddigiekből is talán látszik, — majd megmondom miért, mielőtt némely részletekhez szólnék — ú;jy, amint van, elfogadom. Elfogadom annyival inkább, mert a mint fentebb is kifejtettem, ha nem old is meg mindent, de legalább teljesíti azt, a mit saját egyházi hatóságaink, — nemcsak a mieink, de mindegyiké, a melyik hozzá szólott — mint legebö, égető szükséget jelöltek meg. Azonban az egyes észrevételekre térve, gróf Apponyi Albert t. képviselő úr azt mondta, hogy ő nem látja azt az indokot helyesnek, hogy római katholikusok közjogi helyzete az államm il szemben más volna vagy lehetne, mint a többi felekezeteké; az anyagi helyzete más, a mely helyzet ezon egyháznak lehetővé teszi, hogy a kongrua és az egyházi kiadások kérdését a saját erejéből az állam segélyének igénybevétele nélkül rendezze, de egyébként helyzete nem különbözik. Gondolom, nem rosszul értelmeztem. Az elsőkre nem tudok teljesen egyet érteni gróf Apponyi Albert kép viselő úrral; nem tudok egyet érteni azert, mert a római katholikus egyházra nézve megvan a legfőbb kegyúri joga a koronának; itt van azután — amint 8 is elismeri — az a nagy vagyon, a melylyel szemben mégis kell, hogy az államhatalomnak bizonyos korlátolt, de nagyobb hatásköre legyen, mint azokkal az egyházakkal szemben, a melyek ilyennel nem rendelkeznek. (Helyeslés jobbfelől.) Ez mindenütt a világon így van, tessék elhinni; így van Angliában, így van másutt. De — ne méltóztassinak félreérteni — a helyzetet okvetlenül módosítja még egy kérdés. Ha valaki, úgy én tökéletesen respektálom és tiszteletben tartandónak vélem a római katholikus egyház fejének minden, szorosan egyházi téren való ingerencziáját. De azt mégsem lehet elfeledni, hogy ezen egyház e feje az állam határain kivííl élő szuverén. Mindezek oly viszonyok, melyek bizonyos külöbséget okvetlenül szükségessé tesznek. (Úgy van! jobbról.) Azonban azt, hogy gróf Apponyi Albert szerint a római katholikus egyház oly anyagi helyzetben van — melytől én, mellesleg megjegyzem, semmi körülmények közt megfosztani nem akarom — hogy egyházi kiadásai, kongruája kérdését önmaga erejéből, a saját birtokában levő vagyonából rendezheti, tudomásul veszem. Es megvallom, nagy megnyugtatásomra szolgál, hogy ezt oly férfiú szájából hallom, kit én — ezt dicséröleg, nem gáncsolólag mondom — saját katholikus egyháza igaz, buzgó hive gyanánt ismerek. Kétségtelen, hogy meglehetősen ellentétes támadások intéztetnek a javaslat ellen. így például gróf Apponyi Albert azt hibáztatja, hogy az állam, habár kisebbmérvíí, de mégis kiegészítésben részesíti az oly lelkészeket is, kiknek az a magasabb, a többi lelkésznél meglevő qualifikácziójuk nincs meg. Ellenben a mi autonómiánk igen tisztelt védője, gróf Zichy János, az autonómia szempontjából megtámadja azt, hogy hogy mer egyáltalában a javaslat különbséget tenni a lelkészi qualifikácziók közt, midőn ennek meghatározása tisztán az egyház autonóm jogköréhez tartozik ? Hogy először erre feleljek: engedelmet kérek, ez a javaslat nem azt határozza meg, hogy valamely felekezetben milyen lehet a lelkész, hanem csak azt, hogy a ki nagyobb műveltséget igazol, annak fizetését nagyobb összegig egészítik ki, mint azét, a ki kisebb műveltséggel bír. (Úgy van! jobbról.) Ehhez az autonómiának nincsen köze. Az államnak pedig van annyi köze, hogy oda igyekezzék, hogy a fontos lelkészi hivatást betöltők, hanem birnak ma, igyekezzenek legalább a jövőben minél nagyobb qualifikácziót szerezni. (Helyeslés jobbfelől.) De gróf Appo iyi Albert nézetéhez sem járulhatok, s megmondom egyenesen, őszintén, hogy miért