Képviselőházi napló, 1896. XV. kötet • 1898. április 13–május 3.

Ülésnapok - 1896-284

^58 284. országos filés 1898. április 22-én, péntekem. kötelesek; a hívők, alapítványaik, önkéntes adományaik, vagy rendszeres hozzájárulásaik alakjában. Az állam, ha jóindulattal viseltetik a vallási társulatok iránt, akkor hozzájárulhat anyagi ügyeik elintézéséhez, biztosításához azáltal, hogy külső brachiumot nyújt, hogy a lelkészek anyagi helyzete zavarba ne jusson és az egyházak szükségletei fedezve legyenek. Ez a külső segély, a melyet ekkép nyújt az állam, állami érdekben levőnek is mondható, mert hiszen az állami rendnek a vallási társulatok nagy és fontos szolgálatokat tehetnek és tényleg tesznek is. (Igaz! Úgy van! a baloldal hátsó padjain.) Sőt tovább megyek; az állam és egyház között mindenkor óhajtandó jó viszony szempontjából az sem ellenkezik az állam feladataival, hogy ha az állam, a mint látja, ho<ry valamely vallási társulat, a melynek támogatására számít, nem rendelkezik elegendő anyagi eszközökkel és nincs elég nagy anyagi ereje missziójának teljesítésére, az állam anyagi támogatást is nyújt nekik. Ez nem ellenkezik az állam feladataival, mert a saját érdekében mozdítja elő az ő érdekeiket. Elismerem, hogy az ilyen támogatáshoz az állam fűzhet bizonyos feltételeket, a minőkről gróf Csáky Albin t. képviselő úr szólott. Például a régi katholikus dotáczióknál is feltételül volt szabva a bandériumok kiállítása, vagy a végvárak segélyezése. Ebben nem látok méltánytalanságot. De oly feltételeket szabni, a melyek már belevágnak az egyházak autonónríájáb egyház fegyelmi jogát sértik, arra nézve tehát megalázóak, ezt sem czélszeríínek, sem illendőnek nem tartom. Ez olyan volna, mint hogyha egy megszorult ruhátlan embernek segélyt adok azzal a feltétellel, hogy azon ruhát vegyen. Ez az illetőre nem megalázó, sőt megfelel a helyzetnek. De azt mondani, hogy azért az adott pénzért csókold meg a talpamat, az még sem járná s nem volna tisztességes. Azt sem tartom ezélszertínek, hogy ez a javaslat az egyházakkal szemben már előre a bizalmatlanság álláspontjára helyezkedik. Hiszen ha később valamely felekezet magát államelienesen viselné, az államnak mindig módjában állana attól a felekezettől az egész segélyt megvonni. De hogy az állam egyes lelkészekkel és egyházközségekkel vesződjék, ez sértő az egyházra, mert annak belső fegyelmi szabályait csorbítja. És ha az állam a segélynyújtásnál az egyes emberekkel foglalkozik, ez nagy visszaélésekre vezethet, és ez már nem annyira segélynyújtás, hanem megrendszabályozási eszköz és a kormány pártpolitikai szempontból zaklathatja majd az illetőt azáltal, hogy megvonja tőle a segélyt. Látjuk is ezt ott, a hol a lelkészeket államilag fizetik, hogy az állami dotácziót egyesektől pártpolitikai okokból megvonják az úgynevezett » szájkosár-törvények « által. Nekünk az egyházak és a papság függetlenségét az általuk teljesített magasztos hivatás érdekében nem megszorítanunk, hanem védelmeznünk kell, mert ez közérdek. Itt tehát fogadatlan prókátoroskodásról nem lehet szó, a mint Tisza Kálmán t. képviselő úr szatirikus megjegyzéssel gróf Zichy Jánosra mondotta. Nem is kell ide semmiféle különös megbízatás, ez általános joga és kötelessége minden képviselőnek. Nagyon csodálkozom, hogy valaki ilyen felfogással bírhat e házban. Mi a katholikusoknak is kívánjuk az autonóm jogokat; mi a katholikusok jogaira féltékenyek vagyunk, ugyanezen okból, a suum cuique elv alapján állva, jogunk és kötelességünk a más vallásúaknak autonómiáját szintén megvédelmezni, (ügy van! balfelöl.) Egyáltalán, t. képviselőház, az előbb említett t. képviselő űr olyan furcsa dolgokat hozott itt fel, nevezetesen a katholikusokról is, hogy nagy kisértetben vagyok ezekre némi választ adni, de Rakovszky István t. barátom eléggé foglalkozott ezekkel a dolgokkal és különben is nem ak írom, hogy elragadjon a hév, és azt mondják, hogy pap létemre Tisza Kálmán úrnak valami prédikácziót tartok; megelégszem azzal, hogy felolvasom ebből a hírlapból azt a kommentárt, a meíylyel ez a »Budapesti Hirlap«, Tisza Kálmán úrnak akkori beszédét, nevezetesen az említett részletét kisérte (olvassa): »Sajnos, egyéb is van még e beszédben, félszeg vallási türelmetlenség s a magyar katholikusoknak megsértése, kikről fölteszi és hirdeti, hogy sokkal kevésbbé hazafiak, mint a reformátusok, sőt bizonyára államellenesek is, mivelhogy az ő egyházi fejők, a pápa, külföldi szuverén. Ezzel Tisza Kálmán a magyar katholikusokat, kik szent Istyán óta Ferencz József apostoli királyukig a római pápát ismerik el egyházi fejedelmüknek, mintegy fogyatékos hazafiaknak stigmatizálta. És ha az államellenességnek gyanújába keveredni nem akarnak, a katholikus paróchiák ne merészeljenek politizálni, ez csak a protestáns lelkészeknek szabad és illik, mert amazoknak feje a pápa, egy külföldi szuverén, emezeké pedig Tisza Kálmán, belföldi nagy hazafi. Ilyen okoskodást, ha egy debreczeni legátustól hallanánk egy vidéki paplak asztalánál, nem csodálkoznánk rajta; ez olyan közhely, melyet gondolkozás nélkül megrepetálni lehet oly társaságban, hol a felekezeti elfogultság ellenmondással nem találkozik ; de hogy ezt a magyar országgyűlésen a történet és tapasztalás ellenére a magyar katholikusok és a magyar római katholikus klérus szemébe vágja Tisza Kálmán, a volt miniszterelnök: ez a diákok