Képviselőházi napló, 1896. XV. kötet • 1898. április 13–május 3.

Ülésnapok - 1896-281

881. országos illés 1898, I. április 19-ési, kedden. 101 parancsnokság kezelte; papjaik képzettségét az állam állapította meg. Sőt még a kimondott egyházi kiközösítés is csak úgy volt végrehajtható, hogyha a kormány ahhoz hozzájárult. Az 1810-ben kiadott császári rendelet pedig, a szó teljes értelmében állami gyámság alá helyezte a görög keleti egyházat, a mennyiben még dogmatikus ügyekben is a császári kormányt tette meg az egyház felebbviteli hatóságának. Ezzel szemben az erdélyi nemzeti fejedelmek, ámbár a görög-keleti vallás csak tűrt vallás és a rouián nép csak tűrt nép volt Erdélyben, az egyházaknak belső ügyeibe nem avatkoztak, sőt jogait védték és oltalmazták, tlnnepeik és szertartásaik háborgatása ellen szigorú tilalmakat bocsátottak ki. Sőt és én ezt tartom ezen korszak legnemesebb, leglovagiasabb vonásának, daczára, hogy ezen fejedelmeknek egy része a reformáczió élén állott: a görög-keleti egyházaés ezek papjait még a református lelkészek térítő buzgalmával szemben is erélyesen megvédelmezték. Nem azért hozom ezt fel, t. ház, hogy szembeállítsam egymással a két politikai világnézletet: a czezarizmusnak mindent elnyomó és egyenlősítő törekvését, a nemzeti fejedelmeknek az egyéni jogokat tiszteletben tartó és a nemzeti intézmények keretébe beilleszkedő intézmények fejlődését elősegítő irányzatával. Én csak azért hoztam fel ezt, hogy reá mutassak arra a tényre, hogy annak a türelmes, mások jogait tiszteletben tartó politikának, a mely 1867-ben a nemzetiségek egyenjogúságáról szóló törvényt megalkotta és melynek ez a javaslat is egyik hatalmas bizonysága, hogy ennek a politikának a gyökere messze nyúlik a magyar nemzet történelmébe, (Igaz! Úgy van! a jobboldalon.) hogy tehát nem igaz az, a mit ellenségeink olyan szívesen hirdetnek, hogy mi reánk ezt a politikát csak a viszonyok nyomása kénysierítette. (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon.) Gróf Bethlen András képviselő úr felhozta, hogy ennek a javaslatnak tulajdonkénen nem is az a czélja, hogy a szegény lelkészeknek anyagi helyzetén segítsen, hanem van egy másik rejtett czélja is, az hogy ezen javaslat által az egyik felekezet lelkészei politikailag megreudszabályoztassanak. Azt tartom, hogy ilyen nyilatkozat, a mely magyar parlamentben hangzik el, méltán kelthet nyugtalanságot az érdekelt görög keleti egyházakban, sőt alkalmas arra, hogy a kedélyeket felizgassa, hogy kiinduló pontjává váljék egy hatalmas, e javaslat ellen megindulandó nemzetiségi agitácziónak. Távol áll tőiem, hogy azt mondjam, hogy ez volt a czélja a képviselő úr e felszólalásának, illetőleg megjegyzésének; de ez az eredménye lehetséges. Én tehát ettől 6 indíttatva, a t. ház kegyes engedelmével néhány megjegyzést teszke erre vonatkozólag is. (Halljuk ! Halljuk!) Felállítandó tételemet én így formulázom: az előttünk fekvő törvényjavaslatnak politikai czéljai nincsenek, de lehetnek politikai következményei. Hiszen minden törvény a világon hatással van az életre, a társadalomra, a társadalom hangulata pedig visszahat a politikára. Hogyne lehetne tehát ily hatása e nagyfontosságú javaslatnak, a mely a nemzetiségi társadalom egy jelentős tényezőjének, a lelkészi karnak testéből húzza ki a nyomorúságnak és az ezzel járó elégületlenségnek tüskéjét? (Igaz! Úgy van! a jobboldalon.) De hogy megjelölhessem az irányt, a melyben én ettől a javaslattól társadalmi, és a társadalom, de csakis a társadalom útján, politikai eredményeket is várok, reá kell mutatnom a nemzetiségi mozgalmaknak két jellemvonására. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik az, hogy a józan mérsékelt nemzetiségi pártnak — nem beszélek a szászokról, mert a mi hátunk megett és a mi sorainkban ezen mérsékelt pártnak kiváló képviselői ülnek —- a nemzetiségeknél híre-hamva sincs. Vegyük például a románokat a kik a passzivitásnak., a törvényes állapot el nem ismerésének alapján állanak kevés kivétellel. Minthogy pedig oly államban, a mely ad valamit a maga tekintélyére és nemzeti becsületére, jogokhoz és politikai eredményekhez csak az alkotmányosságnak s a fennálló törvényeknek útján lehet eljutni: mindaddig, míg a románság kebelében oly mérsékelt pártok, melyek a túlzóktól, népük politikai és társadalmi vezetését átvehetnék vagy nem tudnak, vagy talán nem is akarnak megalakulni a magyar nemzetnek ebben a kérdésben, méltósága sérelme nélkül nincs kivel szóba állani. A másik jellemvonása a nemzetiségi mozgalomnak az, hogy míg ez a mozgalom az értelmiségben a nemzeti eszme, a politikai törekvések tetszetős alakjában lép fel, addig ez a mozgalom bent a köznép rétegeiben a kommunizmus eszmekörétől elválaszthatatlan. Mert ne méltóztassanak azt gondolni, hogy Hóra idejében vagy 1848-ban, vagy akár most, a függetlenség, vagy a szabadság jelszavaival ébresztgették fel a népet. Az izgatók világosabban és érthetőbben szólnak a néphez. Azt mondják neki: ez a föld, ezek a kastélyok, ezek az ingó erdők, mindaz a politikai hatalom és társadalmi befolyás, mindez a vagyon és jólét a tiétek. Mindezt a magyar csak bitorolja. Talán felesleges ily értelmes magyarázathoz hozzátenni, -- pedig azt is hozzáteszik, — hogy mindez ismét a tietek lesz, csak el kell venni. Hát ily körülmények közt, ha tekintetbe veszszük a lelkészek-