Képviselőházi napló, 1896. XIV. kötet • 1898. márczius 9–április 11.

Ülésnapok - 1896-260

260. országos ülés 1898. márczius 12-éii, szombaton. Barabás Béla t. képviselőtársamnak és bizottsági tagnak közléseit némi irányban még kiegé szitenem. (Halljuk !) Tény az, a mint ő előadja, hogy az első tervezet előterjesztése alkalmával a bizottság abban állapodott meg, hogy az ki fog nyomatni és a szokásos módon, a mint máskor is hasonló javaslatokkal történt, a bizottság tagjai közt tárgyalás előtt szét fog osztatni. Tény azonban az is, hogy a midőn másodízben az albizottság többségének javaslata került az igazságügyi bizottság plénumában tárgyalásra és az a javaslat fel lett olvasva általánosságban, sem Barabás Béla képviselő úr, sem a bizottságnak más tagja a kinyomatást nem kívánta. Nem is ragaszkodott a bizottság ehhez, főképen egy szempontból, a melyet kérek méltányosság végett is szem előtt tartani akkor, mikor méltóztatnak a felirati javaslat felett ítéletet mondani. Siettünk, ez kétségtelen ; e sietségnek hatása alatt ejtette el úgy a bizottság, mint Barabás Béla t. képviselőtársam azt a kívánságát, hogy a bizottság többségének javaslata nyomattassék ki. E sietségnek pedig megvolt a maga oka, a mely nem volt egyéb, mint azon előzékenység, a melyet ezen egész ügynek tárgyalása körül a miniszterelnök az ellenzékkel szemben tanúsított, azon előzékenység, a mely abban nyilvánult, hogy sietve tárgyalva le a törvényjavaslatot és a feliratot, ne álljon elő olyan kényszerhelyzet, ne mondathassák az ellenzék részéről az, hogy a javaslat például a házban elkésve, mondjak, márczius 15-én, vagy pláne márczius 15-ike után, tehát post festa kerül tárgyalás alá; pedig, ha a bizottság a maga szokásos tárgyalási módját megtartja, ez az eset könnyen előállhatott volna. Annak oka tehát, hogy siettettük a bizottság tárgyalását, tisztán ez az előzékenység volt. (Úgy van! jobbfelöl.) Ilyen előzmények után került, mélyen tisztelt képviselőház, a ház elé a törvényjavaslat és a felirati tervezet. Magára az irályra nézve utasításokat adni nehéz; az annyira egyéni, hogy e tekintetben kötelezőleg akár az igazságügyi bizottságot, akár az adhoc bizottságot utasítással ellátni majdnem lehetetlen. Előttünk, a bizottság előtt az lebegett, a mi kell, hogy a ház méltányos kritikáját is ma vezesse: hogy nagyban és egészben megfeleljünk azon szempontoknak, hogy a 48dki alkotásokat ünnepeljük mint nemzetünk újjászületését; hangsúlyozzuk azt, hogy az a szellem, a mely azokat létrehozta, a mely azokban kifejezésre jutott, sértetlenül továbbra is fenmarad és hogy a nemzet fejlődésének ma is alapját képezi. Hangsúlyoztuk e tekintetben azon összhang nagy értékét, a mely abban nyilvánul, hogy a korona is ma velünk ünnepel és az ünneplést kimondó törvényjavaslatot szentesítésével ellátja. A mi ezentúl van, az csak abban állhatott, hogy a javaslat ne kövessen el közjogi hibákat, történeti tévedéseket. Azt hiszszük azonban, s nekünk a meggyőződésünk az, hogy e tekintetben is kötelességünknek eleget tettünk. Azok, a mik e tekintben felhozattak, nem esnek oly súlyosan latba, hogy mi annak megvédésére ^ne vállalkozhatnánk. Vita tárgyává tehetők azok, de most nem kívánok azokkal részletesen foglalkozni, mert azt hiszem, hogy azon ellenvetések, a melyek egyes konkrét kifejezésekre vonatkoztak, a részletes tárgyalás során lesznek megvitatandók. Azonban már most is hangsúlyoznom kell azt, a mire a bizottság igen tisztelt előadója is rámutatott, hogy épen az előbb jelzett sietésnél fogva magába a leírásba és a kinyomtatott szövegbe is számos értelemzavaró nyomdahiba csúszott be, a melyek közül elég például csak arra utalnom, hogy a hivatalos,, kinyomatott példányban is szó van a korona tartalmáról, a mi képtelenség, de evidens, hogy az tollhiba, mert hiszen itt a korona hatalma értendő. Mi, mint az igazságügyi bizottság tagjai, a lojális kritikát nemcsak kötelességszerüleg tűrjük, de kérjük is. Lojális kritika alatt azonban azt értjük, hogy az ne általánosságban hangozzék ; ne általánosságban mondassék, hogy egy javaslat irálya nem elég emelkedett, nem elég díszes és méltóságos, hanem az abba becsúszott tévedések jelöltessenek meg konkrété és terjeszi szék elő konkrét javaslat formájában azt a díszt, azt az emelkedettséget és méltóságot, a mi azon javaslatban hiányzik. Ha ez meg nem történik; ha egész általánosságban mondunk egy mű irálya felett bírálatot: azt gondolom, nem fog használni sem azon indítvány, a melyet gróf Apponyi Albert igen tisztelt képviselőtársam tett, sem az, a melylyel ezt módosítva, a miniszterelnök úr ahhoz hozzájárult, tudniillik sem az igazságügyi bizottság, sem egy adhoc-bizottság nem lesz azon helyzetben, hogy külön konkrét utasítás nélkül oly munkával jöhessen a ház elé, a mely a ház intenczióinak megfelelő legyen. (Mozgás a szélső baloldalon.) Hiszen én Eötvös Károly igen tisztelt képviselőtársam derült bírálatára egy történeti epizóddal felelhetnék. Utalhatnék arra, hogy mikor Kossuth Lajos agitatorius utazását a nemzeti véderő szervezése tekintetében az országban megkezdette és beszédjeinek egyik legremekebbjét mondotta Czegléden, bejött a környék népe, és midőn Kossuth Lajos monumentális szónoklatát elvégezte, az egyik megyei komposszesszor röviden azt a bírálatot mondta rá: »Én bizony mást vártam volna Kossuthtól!« (Derültség.) Ilyen bírálattal szemben mi tehetetlenek vagyunk. De viszont az igazságügyi bizottság egy oly megbízatásnak, a mely neki akként 5*