Képviselőházi napló, 1896. XIV. kötet • 1898. márczius 9–április 11.
Ülésnapok - 1896-263
263. országos ttlés 1898. márczlns 17-én, csütörtökön. 115 kamatai összesen igényeltek 22,700.731 forintot«. Felsorolván azután a konvertált egyes értékeket, ugyanezek záradékául azt mondja, hogy (olvassa): »most pedig igényelitek ezek összesen 21,547.860 forintot, a kamatszükséglet tehát, tekintet nélkül az arany- vagy papkertekre, 459.871 forintnyi kedvezőbb különbözetet mutat. Máshol van a tévedés; mert úgy áll a dolog, hogy azt méltóztatott mondani: »meggyőződhetik bárki, hogy 5,757.000 forint volt a megtakarítás.« Ámde ez az 1892-iki konverziónál volt, ugy-e kérem? No, akkor tisztában vagyunk. Én az 1888-iki konverzióról beszéltem, a miniszter úr pedig nekem az 1892-iki konverzió eredményeivel felel és azt mondotta, hogy én tévedek. (Derültség bálfelöl.) Lukács László pénzügyminiszteri Ez volt a nagy konverzió, a melyről tetszett szólni. Horánszky Nándor: Nagy volt az 1888-iki is, mert ötödfélszáz milliót tett ki; ha jól emlékszem. Azt hiszem azonban, hogy ebben is téved a t. miniszter úr és téved a jelentése is; (Halljuk! Bálijuk!) mert a midőn konstatálja ez a jelentés azt, hogy a konverziót megelőzőleg a szükséglete az államnak 25,800.000 forintot tett ki, ez kamatokban és törlesztési részletekben volt értendő, holott a konverzió után már törlesztési részlet nincs, mert az perpetuálva van járadék alakjában. Ha most a miniszter úr a megelőző szükségletből azt az ingrediencziát, a mely törlesztési részletet képezett, levonja és tőkésíti, akkor azt fogja találni, hogy még azon 72 millió forintból is, a mely valuta czélokra mint új adósság a kamatmegtakarítás alapján kibocsáttatott, hat milliónál több az az összeg, a mely pusztán kamatmegtakarítás fejében kibocsátható lett volna. Téved tehát a jelentés is, nemcsak a t. miniszter úr. A t. miniszter úr szememre vetette az adócsavart. Erre is kénytelen vagyok néhány megjeuyzést tenni. (Halljuk! Halljuk!) Nagyon nehéz nekünk itt a felett vitatkozni és azt megállapítani, hogy vájjon hogyan működik az adócsavar. Az egész országban érzik, hogy rettenetesen működik. (Ügy van! Derültség halfelöl.) Itt a t. kormány ezt tagadja. S mit mutatnak a számok? Mutatják azt, hogy míg például 1889-ben a kereseti adó, a hol ez a csavar a legjobban működhetik, mert az kontingentálva nincsen, 19,200.000 forintot tett ki, addig 1896-ban ez a kereseti adó 25 millióra rúg fel, tehát hét év alatt 31 százalékkal emelkedett. Felkérem az igen tisztelt miniszter urat, mutasson egy államot siéles e világon, a hol hét év alatt az egyenes adóknak egyetlen egy ágazata természetes fejlődés alapján 31 százalékkal emelkedett. Ez teljes lehetetlen. Ha az ember az osztrák adóreform vitáit megolvassa, az a maximum, a mi ott a természetes fejlődésre lett kalkulálva, ott, a hol megelőzőleg éveken keresztül nem volt adóreform ; ott is merő lehetetlenségnek tartatott a fejlődésnek ez az óriási aránya, ha csak más valami nyomás nem működik; működik az, igenis, a mint mondottam, hogy az adókivető közegek a tervezetet úgy csinálják meg, hogy abból le is lehessen engedni és hazafiak is legyünk és mégis nagyobb legyen az országnak a jövedelme. (Élénk helyeslés halfelöl.) De kijelentem egyenes tapasztalataim alapján, hogy nemcsak ezen szellemben működik az adócsavar; működik az politikai értelemben is. (Igaz! Ügy van! balfélől.) Öntudatosan jelentem ki, mert tapasztalataim nem személyesek, de igenis, tapasztalataim vannak, a melyeket én készpénznek nézek, hogy e dolgok megtörténtek. Egészen másként kezelik az adócsavart azoknál, a kik politikai szolgálatokat tesznek, és egészen máskép azoknál, a kik ily politikai szolgálatokat nem tesznek. (Zajos helyeslés hal felől.) Még csak egyei, t. ház, és azután áttérek a, gondolom, sokkal érdekesebb közgazdasági helyzetnek a méltatására. (Halljuk! Halljuk! balfelöl-) A t. pénzügyminiszter úr nem értett egyet azon felfogásommal, midőn azt mondottam, hogy erélyesebb rendszabályok életbeléptetése nélkül a defiezites esztendők előtt állunk. Különösen helytelenítette azon kijelentésemet, hogy én az 1896-iki esztendőt is már defiezites esztendőnek mondottam és oda nyilatkozott, hogy én csak a végszámokat néztem meg, azon számok tartalmát azonban nem vizsgáltam. Hát, t. ház, én az államháztartás végeredményét mindig a tényleges pénztári kezelés alapján mérem meg; így mérte ezt meg maga az ország is mindig; így mérte ezt maga a pénzügyminiszter úr is mindig. Mert valahányszor régebben deficsítesek voltak az esztendők, a deficzitek fedezésére felvett kölcsön is mindig azt az összeget tette ki, a melyet a tényleges pénztári kezelés kitüntet, és viszont valahányszor a pénztári készletek kiegészítése végett a zárszámadási feleslegek szóba jöttek, mindig azon összegek lettek feltüntetve, a melyek a pénztári kezelésnél mint bevételek felmerültek. Hát miért vegyek én, t. ház, másféle czinozurát alapúi, mikor az esztendők egymást kiegészítik és több év eredményeiből lehet csak az átlagokat * megítélni? De elfogadom a vitát azon a téren is, a melyet a t. pénzügyminiszter úr választott, állítván, hogy hiszen 1896-ban kilencz millió ~ né ! iány százezer forintnyi oly összeget fizettünk, a melynek már 1895-ben kellett volna kifizettetnie. Ha ez így áll, a mint hogy igy áll, akkor^ méltóztassék megnézni^ az 1895-iki esztendő eredményeit; akkor egyszerűen 16*
