Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.

Ülésnapok - 1896-244

241. országos ülés 1898. február 18-án, pénteken. ftH azt a leltárt, a melyet az e kormány majd a a következőnek fog átadni. Azóta három év telt el- Sok nehéz kérdéssel foglalkozott a törvényhozás, sok nehéz kérdést bonyolított le s örömmel konstatálom, hogy ezek közül nem hiányzott e két egyházpolitikai kérdés sem, hogy a kormány erre a két kérdésre vonatkozó igéretét is beváltotta. Azt hiszem, t. képviselőház, a nélkül, hogy a szolgai dicsőítés megszokott vádját provokálnám, ezekért a tényekért elismerést szavazhatok a t. kormánynak. (Helyeslés a jobboldalon.) Áttérve felszólásom tárgyára, előreboesátottam, hogy a közoktatási kérdésekről szándékom szólani. Ezeknek a kérdéseknek a lelkiismeretes megbeszélését annál sürgősebbnek tartom, mert mint ép az imént említem, ha megvonjuk az utolsó tíz esztendő közoktatásügyi vitáinak és e budget keretében megvitatott thémáknak átlagát, kénytelenek vagyunk konstatálni azt, hogy ez az átlag a közoktatás ügyeire és ennek keretében különösen a népoktatásra nagyon kedvezőtlen. Holott a közoktatásra, mint a kultúrának leghatalmasabb fegyverére, nálunk és különösen ma igen nagy szerep vár. Készakarva hangsúlyoztam, t. képviselőház, e két szót: hogy nálunk és ma. Nálunk, t. képviselőház. Es itt nem tolom előtérbe a nemzeti szempontokat. Másutt csak a kultúrának a fegyvere a közoktatás, nálunk a mellett, hogy a kultúra fegyverével a müveit népcaaládok között biztosítjuk magunknak a helyet, egyúttal a kultúra erős védelmi fegyverünk is abban a lelkiismeretlen hajszában, melyet faji érvényesülés czímén, békés, nyugodt nemzetiségek vezérszerepre tolakodó és vezérszerepből élő izgatói indítottak a magyar nemzet ellen saját hazájának határain belül. (Úgy! van!) Ez a hajsza évtizedek óta tart. Nem mondom, hogy az állam és a társadalom a maga erejéhez mérten meg ne tette volna azt, a mit megtennie erői engedték. De abból, hogy ez a hajsza még mindig a régi tűzzel ég, önként következik, hogy bizony-bizony a társadalom és állam — talán erejének elégtelensége miatt, vagy mert azok meg voltak oszolva — még mindig nem tette meg mindazt, a mit megtennie kötelessége lett volna. Elismerem, hogy ezen hajszában a mi helyzetünk igen nehéz. Az önérzet, a politikai türelmesség minket mindig a védelmi rendszerre utal és a védővel szemben a támadónak mindig könnyebb, mindig előny ösebb helyzete van, Annál előny ösebb, minél kevésbbé feszélyezi a felelősség, minél kevésbbé feszélyezi az igazság s minél biztosabb a támadó abban a tudatban, hogy ebben a hajszában legkevesebbet veszítő fél csak ő, a támadó, az izgató lehet. De épen ezen hátrányos helyzet parancsolja, t. képviselőház, azt, hogy megtegyünk mindent, ha kell erőink megfeszítésével is. Igaz, hogy bennünket továbbra is a védelemre, a türelmességre utal a történeti, a közjogi szuverenitás és az a tudat, hogy ez a föld, a melyen vagyunk, magyar. De épen ennek a történetnek, ennek a közjogi szuverenitásnak tartozunk azzal, hogy meglegyen a magyar nemzetnek a kulturális fölénye is. Senkisem tagadhatja kulturális fölényünket sem. Csakhogy a míg ez a közjogi és történeti szuverenitás abszolút, addig a kulturális fölény mindig csak relatív. A kulturális fölény a fajok állandó versengésének tárgyát képezi és a magyar nemzetnek nemcsak az a kötelessége, hogy a saját országának határaiu belül ezen versenyben állandóan előljárjon, hanem kötelessége egyúttal az is, hogy e versenyben soha senki még csak meg se közelítse. Annál inkább fennáU ez a körülmény akkor, a midőn tudjuk, hogy a kultúra megerősítésével egyúttal megalkotjuk a nemzet jövőjét biztosító garancziákat. Ezeknek a garancziáknak sürgős megalkotását nemcsak általános kultúrai és nemzeti szempontok parancsolják, hanem égetően követelik az új idők komplikált viszonyai; követeli az az új világirodalmi eszme, a mely mind fenyegetőbben tornyosul a láthatárra és a mai kor emberét mind intenzivebb ellenállásra kényszeríti. (Helyeslés.) Az új idők emberét említettem és itt lehetetlen legalább egy pillanatra ki nem emelnem azt a különbséget, a mely az új és a régi idők emberének helyzete közt vau (Halljuk! Halljuk !) A jelenlegihez hasonló romboló világirodalmi eszmék, mint a szoczializmus, uralkodtak azelőtt is. Hogy mást ne említsek, ilyenek voltak a faji érvényesülés és a felekezeti érzékenység túlkapásai. (Egy h&ng a baloldalon: Ások egész mások voltak!) Hiszen ha a t. képviselő úr ebben kételkedik, utalok az egész emberiség történetére, a melyen ez a két esznme vörös fonálként vonul végig s a mely tulajdonkép nem egyéb, mint ezen két világuralmi eszmének a története. (Igaz! Úgy van! a jobboldalon.) Azzal a különbséggel, hogy míg régebben egyik eszme átadta helyét a másiknak és sohasem volt az emberiség egyszerre két eszme megrohanásának kitéve, addig napjainkban, mig a felekezeti érzékenység és a faji érvényesülés vágya magasan lobogó lánggal ég, egyúttal tapasztalnunk kell azt is, hogy még mindig van a társadalomban elég hely és akad elég ember, sőt minél tovább, annál nagyobb hely és annál több ember arra, hogy új felforgató eszmék szolgálatára legyen. (Helyeslés.)