Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.
Ülésnapok - 1896-244
82 24 4' orsüAgos fllés 1898. február 18-án, pénteken. ki veszi meg ezen papi birtokokat? (Mozgás.) A katholikusok ? hiszen mágnásaink nagyobb részben a szegény néppel együtt most már tönkre vannak téve. Ki veszi meg ? A zsidók ? (Igaz! Úgy van l balfelöl.) Papnak lenni kell, mert ha pap nem lesz, 50 esztendenő alatt fejszével agyonveri magát a nép; ha papnak lenni kell, annak élni kell, ha élni kell, fizetést kell neki adni. Nem lesz sem az országnak, sem a papoknak seminijök, és akkor a papokat fogja fizetni a szegény nép az adóból és ez lesz a vége komédiának, a tragédiája (Igazi Ügy van! balfelől.) Most összegezem, a mit mondtam, és egy pár alázatos kéréssel fordulok az igen tisztelt miniszter úrhoz. Először kérem arra, hogy a »katholikus« jelzőt méltóztassék úgy az iskoláknál, mint a katholikus alapoknál használni. Másodszor kérem, hogy az aposztatákat ne katholikus gimnáziumokban alkalmazza, hanem utasítsa oda, a hova kitértek. Ez igazságos és méltányos dolog. Harmadszor ne méltóztassék oly méltatlanul nyilatkozni a katholikusokról, a mint az a memorandumban történt. Végre ne csak másoknak, hanem nekünk is adjanak segélyt a kultuszbudgetből a katholikus iskolák számára, de úgy ám, hogy nekünk is jogunk legyen iskoláinkkal rendelkezni, úgy, mint más felekezetííeknek van. (Helyeslés balfelől.) Ezeket vagyok bátor az igen tisztelt miniszter úr becses figyelmébe ajánlui. És miután az egész oktatási rendszert nemcsak rossznak, mivel csak tanítanak és nem nevelnek, hanem veszélyesnek is tartom, a költségvetést el nem fogadom. (Élénk helyeslés és tetszés a baloldal hátsó padjain.) Molnár Antal jegyző: Szőts Pál! Szőts Pál: T. képviselőház! (Halljuk!) Figyelemmel hallgattam azt a kétségtelenül élvezetes előadást, melyben előttem szóló igen tisztelt képviselőtársam részesített minket és konstatálnom kel], hogy ebből a beszédből különösen két mozzanattal érte el a legnagyobb hatást; azzal, melyben szólott a katholikus autonómiáról és azzal a másikkal, a melyikkel szóba hozta a papi kongruát. T. házi Évek hosszú sora óta ez az első alkalom, hogy a budget tárgyalása során a közoktatási tárcza keretében kizárólag közoktatási kérdésekkel foglalkozunk. Mindennek daczára feltűnő, hogy mikor annakelőtte a közoktatási tárcza költségvetését úgyszólván dominálták az egyházpolitikai kérdések, ma egyedül Juriss Mihály t. képviselőtársunk az, ki az egyházpolitikai thémákat szóba hozta. Daczára annak, hogy szóba hozta, én nem fogok rajtuk tódítani, én is visszatérek abba a mederbe, melyben az egész vita folyt, és csak egy pár megjegyzésre szorítkozom, melyekkel, azt hiszem, kötelességünk nekünk törvényhozóknak igazolnunk azt, hogy ezekkel a különben kétségtelenül fontos kérdésekkel ezúttal az igen tisztelt képviselőház miért nem foglalkozik? Az én meggyőződésem szerint erre a háznak nagyon sok oka van. Formaiak ezek az okok, úgy, mint tárgyaik. A formai okok közül való elsősorban az, hogy úgy a katholikus autonómiára, mint a papi kongruára vonatkozólag megtörténtek azok az intézkedések, melyeket a törvényhozás s a közvélemény régóta sürget. Az autonómiaügynek ott van illetékes fóruma, a katholikus kongreszus előtt, s helytelen parallel annak tárgyalásával itt is autonomikus vitát csinálni. Helytelen, mert ez nagyon könnyen fölébreszthetné azokat a szenvedélyeket, a melyek a kongresszus munkájára hátrányos befolyással lehetnének. De ez egyúttal felesleges is, mert a kongresszus vagy eléri a kitűzött czélt, vagy sem. Akár eléri, akár nem, a mint a kongresszus működése véget ér, az a théma akkor a kongresszusból amúgyis nyomban átkerül ide, a törvényhozásba s akkor még mindig elég időnk lesz a törvényhozási megvitatásra, annak a veszedelme nélkül, hogy a kongresszus czálját, működését alterálnók. Ugyanígy vagyunk a kongruával. A t. miniszter úr a javaslatot a ház elé terjesztette, az a bizottság elé utasította, s én e javaslat sürgős jellegéből azt következtetem, hogy nyomban a költségvetési törvény megalkotása után a lehető leghamarabb ez fogja igénybevenni a ház működését. E formális okok mellett van azonban tárgyi ok is. Mert bármily fontos az, hogy a valláserkölcsi alap ápolói milyen anyagi helyzetben vannak; hogy az ország egyik legnagyobb felekezete, a katholikus egyház hívei, szintén részesűlnek-e az autonómiának azon áldásaiban, melyekben a többi felekezet: ezek a kérdések azokkal a nagyhorderejű, a nemzet egészét felölelő kulturális kérdésekkel szemben — minthogy végre mégis csak a nemzet egy-egy rétegét érintik — háttérbe szorulnak. De ha már szóba jött e dolog, ezzel kapcsolatban egy tényt konstatálok én is. Úgy a kongruának, mint az autonómiának rendezését évek óta sürgeti a törvényhozás és a közvélemény egyaránt. Midőn e kormány hivatalba lépett, abban a terhes örökségben, a melyet átvett, benn volt az igéret is, hogy e két kérdést megoldja, s midőn itt programmot adott, ez ígéretet magáévá is tette. Emlékszem arra a kicsinylő mosolyra, melylyel ezt az Ígéretet fogadták, s melyből azt olvastam ki, hogy valószinüleg ez igéret is csak szaporítani fogja
