Képviselőházi napló, 1896. XIII. kötet • 1898. február 15–márczius 8.
Ülésnapok - 1896-241
• r--< 241. országos illess 1898. február 15-en, kedden. Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter : Hát a prix de Parisvai mit csináljunk? Hock János; Sietni kell felállítani. Midőn itt korszakokról beszélek, nem hónapokat ériek, hanem hosszabb kulturális korszakokat. A franczia művészet a technikájában nagyon nagyon előre haladt, de a művészet naiv érzéseiben mégis hanyatlani fog, mert sablonokkal, megállapodott formulákkal fog dolgozni. Ha idején átplántáljuk ide, rohamosan fog fejlődni a mi művészetünk. Mert fajunk művészi ösztöne még benne rejlik kezdetleges kultúránk termőföldjében, abban a szűz földben, a mely századok óta úgyszólván parlagon hevert. E ki nem használt televényföld, ez a mi erőnk a nyugatnak kihasznált talaja fölött, mely művészi termelésre nemsokára alkalmatlan lesz. Mi beleadhatjuk a művészetbe érzéseink frisseségét, primitív kultúránk naivitását, nyers erőnk báját, szóval mindazt a sok erkölcsbeli és érzésésbeli tartalmat, melyet a művészet úgy a formákban, valamint a gondolatban megkövetel. Beleadhatjuk a nyugatnak már deeadenceba hajló művészi szegénységébe a friss vért, a mi Isten által adott primitív voltunkat, mely minden művészi renaissance virága. (Zajos helyeslés balról.) És beleadhatjuk a hangulatot, a poézist, mely a mi fajunkon kívül egyetlen népben sincs meg oly erősen. Hisz még a virágzó, hatalmas franczia művészetben is csak nagyon kevés emberben találunk hangulatot és poézist. Itt találjuk az úttörő nagy zseniket, Delaeroix-ban a mozgást, Bastien Lepage-ban a természetet, az életet; megtaláljuk Manet-ban és Degasse-ban a színben és rajzban való igazságot, Puvis de Chavannes-ban a színekben való harmóniát, a sejtelmeset, csak a hangulatot és poézist nem találjuk meg. Egyedül a fontainebleau-i csoportban van meg, Corot ban, D'Aubigny-ben és Millet-ben; de különben a technikai qualitások kiölik a poézist a franczia művészetből. A mi fajunk jellemző sajátsága a hangulat. Hisz még a pásztoriul is, mikor Isten szabad ege alatt a fűzfáról furulyát vág, nem dallamot keres, hanem trillát, poézist. (Nagy tetszés.) Ezt nem adhatja meg a művészetnek egyetlen nép sem kívülünk. Sehol sincs annyi művészi képesség a világon, mint Magyarországon, csak jól kell őket, nevelni. De mit csináltunk évek óta e téren? Nem akarok személyekről szólani, csak intézményekről. Csináltunk egy iparrajziskolát, a melyből művészek nem kerültek ki, ott csak a rajz elemi oktatása folyt, Csináltunk egy mesteriskolát, mely hogy milyen nonsens, már a neve is mutatja: iskola a mesterek részére. (Derültség.) Mivé tettük a magyar művészetet? Azzá, hogy a magyar művész nem iparkodott új irányokat törni, keresni, belevinni az ő művészi egyéniségét, szóval fejleszteni a művészetet, hanem egyetlen vágya volt az Olympus, a netovább: a mesteriskola. Oda akart bejutni, mert bevittük a művészetünkbe is a nyugdíjrendszert; egyetlen vágya volt, hogy ne kelljen dolgoznia, hanem pihenni, és az állammal eltartatui magát. Minden évben 57.000 forintot dobott ki az állam ennek az iskolának fentartására és ott nevelte a megférhetlenséget, az erőszakot a művésznövendékekben, csak a tudást nem. Mivel vitték évtizedek óta előre képzőművészetünket? A kinek szeme van és látni tud, a ki a dolgokat igazán érzi, az tudja, hogy visszaesés van az egész vonalon, a mit egy évvel ezelőtt a miniszter úr is konstatált, mint stagnácziót a képzőművészeti csarnoknál. Nos, t. ház, ily körülmények között hogy várhassuk, hogy művészetünk fejlődjék, mikor úgyszólván állami segélylyel bénítottuk meg művészetünk fejlődését. Hiszen mi azt az 57.000 forintot művészeti stallumok fentartására fordítottuk, s a vármegyeház! festészetet honosítottuk ott meg. Főispánokat píngáltattunk, de ezzel a művészetet előbbre nem vittük és nem fejlesztettük. Hogy várhatunk ily körülmények között üdvös virágzást és fejlődést? Ne csodálkozzunk tehát a hanyatláson! Mert ha egyes tehetségek akadtak, ha egyes virágok sarjadzoítak a mi művészetünk melegágyában, az államilag kitartott élősdiek rögtön lelegelték ; és okuk is volt reá, Érdekükben állt, hogy a magyar közönség ne lásson tisztán, be kellett kötni a közönség szemét, hogy ne tudja megkülönböztetni a szokványfestészetet a művészettől, mert ezek nem a művészetért éltek, hanem a művészetből akartak megélni, (Igás ! Úgy van! a baloldalon.) pedig nekünk a művészet terén nagy hivatásunk van! Ezt nemcsak én mondom, hanem Reclus is. Tessék e híres szocziológusnak és nagy humanistának művét elolvasni, a ki egykor ott küzdött pusztán ideális szeretetből, a battignollei sánczokon, és midőn Versaillesben elfogták és haditörvényszék elé akarták állítani, Anglia vetette közbe magát érte. Küldött egy jegyzéket, a melyben azt mondotta, hogy Reclus nem Francziaországé, hanem az egész világé. Ez a tudós, ez a mélyeszű szocziológus írt egy remek munkát, a melyben a többek között, a következő okoskodás fordult elő: Kétségtelen, hogy idővel a fajok épúgy elvénűlnek és kivesznek, . . . Meszlény Lajos5 Csak a mamelukok nem! (Derültség.) Hock János: . . • mint a föld is elveszti termő erejét. Ilyenkor a G-ondviselés küld egy új, friss rajt a satnya népek közé, hogy őket felfrissítse, vérüket úgyszólván újjá teremtse. (Egy hang a baloldalon : Bossival! Derültség. Zaj. Halljuk! Halljuk!) Kétségtelen, hogy idővel ez,
