Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-225

225. országos ülés 1898. január 26-án, szerdán. m szolgált-e az, hogy Majláth püspököt Komáromban egy pár forintra megbírságolták (Egy hang a jobboldalon: Jól tették!) azért, mert egy tizennyolcz esztendőt be nem töltött leányzót a katholikus egyházba felvett. A büntetés meg lett szabva, hanem az általa állítólag megsértett jogrend helyreállítására vájjon történt-e intézkedés? Vájjon azon illetéktelenül felvett leányzó vallási hovátartozandóságának kérdését eldöntötték-e azáltal, hogy a püspököt 30 forinttal megbüntették? Ily egyházpolitika, t. uraim, csak zaklatni tud, de békét, rendet, tiszteletet teremteni nem tud; (Igás! Úgy van! balfdöl.) ily egyházpolitika nem emeli az állam tekintélyét, hanem csökkenti az egyház és a vallás tekintélyét, már pedig ez roppant nagy veszedelem és baj, mert ez elzülleszti a társadalmat, a népet vallástalanná teszi, és végelemzésben az állam létét is veszélyezteti. (Igaz! Úgy van! a baloldalon.) Addig, míg a törvényhozás abban az irányban halad, míg erről a lejtőről, melyen az ország rohamosan veszte felé közelít, vissza nem tér: addig, míg a t. kormányférfiak az eseményekből a helyes következtetéseket nem vonják le s egy jobb irány kezdeményezésére lépéseket nem tesznek, addig nekik a kormányzásra pénzt nem szavazok meg s ezt a költségvetést sem fogadom el. (Helyeslés és tetszés a baloldal hátsó padjain.) Perczel Béni jegyző: Lánczy Leó! Lánczy Leó: T. ház! Horánszky Nándor t. képviselőtársam tegnapi felszólalásában ama felfogásának a bizonyítására vállalkozott, hogy államháztartásunk expanziója már is túllépte azt a határt, a melynél az ország teljesítőképessége megszűnik. Szerinte pénzügyi gazdálkodásunk nélkülözi a jótékony takarékosságot és nem eléggé szolid; költségvetésünk keretének tágítása pedig szerinte az országot a feleslegek magaslatáról a defiezitek örvényébe fogja sodorni és így pénzügyi helyzetünket, a mely szerinte már is rossz, végleg meg fogja rontani. Megvallom, hogy tanulmányozva államháztartásunk alakulásait, ily pesszimisztikus következtetésekre nem juthattam és bennem oly nézlet szilárdult meg, a melynél fogva magam részéről Horánszky Nándor t. képviselő úrnak sem premisszáit, sem konzequencziáit magaméivá nem tehetem. Sőt ellenkezőleg, azt észlelem, és megnyugvással észlelem ezt, hogy ama nagy elvek, a melyek újabbkori pénzügyi gazdaságunkat jellemzik, az előterjesztett költségvetésben is megóvattak és érvényre jutottak, értem az egyensúly szigorú fen tartását, a körűitekintő budgetirozást az előrelátható események tekin tétbe vétele mellett és azon összhang megóvását, a melyet egyfelől anyagi erőink, másfelől állami intézményeink fejlesztése és az állam gazdasági és kulturális feladatainak teljesítése között fentartanunk kell. Hiszen nem mondok újat, t. ház, ha Horánszky Nándor t. képviselő úrral szemben kiemelem, hogy országunk sem állami intézményeiben, sem egyéb, az állam gondozására bízott nagy feladatainak teljesítésében az expanziót nem nélkülözi. A gazdasági és értelmi erők ébresztésének, a mennyiben ez az állam kezdeményezéséből folyhatott, köszönhetjük elsősorban, ha az ország a régi idők rossz pénzügyi gazdálkodását kiheveri, a modern állam óriási igényét kielégíteni s a monarchia nagyhatalmi állásával kapcsolatos, folyton növekvő kiadásait fedezni képes volt, daczára annak a számos kedvezőtlen esélynek, melynek gazdasági életünk folyton ki volt téve. Annak köszönhetjük, ha mezőgazdasági terményeink folytonos árcsökkenése, állatkivitelünk megakasztása, a íilloxera pusztítása, a sertésvész, s a tavalyi fölötte rossz termés, ha mindezek nem voltak képesek államháztartásunkban érezhető nyomokat Nagyni, bevételi irányzatunk alapjait megrendíteni s az államot kultúrafejlesztő irányzatában megakasztani; az erők ezen ébresztésének tulajdoníthatjuk, ha oly mélyreható börze-válság, mint az í 895-iki őszi, az osztrák pénepiacznak tőlünk való elidegenedése, ha oly veszélyes gyanúsítások és támadások, a minőknek az ország pénzügyei s pénzügyi magángazdálkodása épen azok részéről volt hosszú időn át kitéve, kiket barátainkul tekinteni nemcsak politikai, hanem gazdasági okokból is jogosultnak hihettük magunkat, ha, mondom, mindezek nem voltak képesek állami hitelünkön csorbát ejteni s fizetőképességünk iránt a bizalmat megrendíteni; és én ezért pénzügyi helyzetünket akkor tartanám veszélyeztetve, hogy ha ezen egészséges, expanzív irány elvét elejteuők és annak helyébe a laissez fairé, laissez aller tév'es passzivitásába vonulnánk vissza. Igaz, t. ház, hogy ezzel szemben rá lehet utalni az országnak folytonos eladósodására. De kérdezem, t. ház, azt jelenti ez, hogy szegényebbek lettünk ? Hogy a vagyonosodásban hátrább mentünk, és hogy a prosperálásunk megszűnt ? Semmisem czáfolja meg jobban ezt, mint az ezekre vonatkozó egyes jellemző adatok. Mint például fogyasztási bevételeinknek folytonos emelkedése, a melyekről tudom, hogy belejátszanak más mozzanatok is, de a melyekről elvégre nem lehet eltagadni azt, hogy a nép fogyasztási képességének emelkedését is jelentik. Vagy például az ország takarékpénztárainak betéti állaga folyton növekszik, a mely állag öt évvel ezelőtt, 1891-ben 628 millió forintra rúgott és 1896. óv végével 826 millió forintra emelkedett.