Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-225

64 226. országos ülés 1898. január 26-an, szerdán. Kubik Béla: De nem szegény emberek teszik be. (Derültség a jobboldalon.) Lánczy Leó: De ezektől eltekintve, t. báz, kérdezem, hogy ezen növekvő passzívákkal szemközt nem látjuk-e ott az aktívákat, a melyek beszereztettek, és a melyek termékeny voltát tagadásba venni nem lehet, mert különben nem lettünk volna képesek máig sem államháztartásunk szükségleteinek egész fedezetét előteremteni még akkor Bem, hogy ha az állam adóbehajtási eljárása még sokkalta kímélotlenebb lett volna, mint a milyennek azt tényleg ismerjük. Kubik Béla: Ez se rossz! Lánczy Leó: De kérdem továbbá, hogy az adósság mindig csak elszegényedést jelent? A mi esetünkben nem azt jelenti-e, hogy Magyarország benső fejlődése, intenzív gazdasági rendszere, hogy az országnak termékeny inveszticziói, épülő vasutai, számos középületnek emelése, városainknak és községeinknek haladásával, vagy hogy úgy fejezzem ki magamat, európaizálásával járó kommunális szükségletek kielégítése és végűi — the last but not the least — mezőgazdasági üzemünknek folyton növekvő intenzivitása, hogy mindezek ezen termékeny inveszticziók felülmúlják az ország évi rendes megtakarításait, s hogy e miatt még rászorulunk az európai pénzforársok igénybevételére. (Helyeslés a jobboldalon.) Az utóbbira nézve, t. ház, elég sajnos, hogy számos akadály gördül utunkba és pusztán azon körülmény által, hogy valutaszabályozási műveleteink az osztrák kormány nehézkes magatartása folytán a képzelhető kedvező viszonyok daczára előbbre nem haladhat, befejezéshez nem juthat, Magyarország nexusa a nagy európai pénzpiaezokkal fejlődni és bensőbbé válni nem tud. Fájdalommal kell egyáltalában konstatálni azt, hogy Ausztria részéről a pénzpiacz terén oly elutasító magatartást kell észlelnünk, a melyet két ellenséges lábon álló állam sem szokott egymás ellen tanúsítani. Sajtója nyíltan állást foglal ellenünk, váltakozó kormányai részéről pedig máig legalább mindent inkább lehetett tapasztalni, mint előzékenységet. Vájjon politikailag észszeru-e, hogy Ausztria meglazítja azon materiális köteléket, a mely az adós és hiteleső viszonyából kifolyólag a két államot egymáshoz fűzi, arra válaszoljanak odaát azok, a kik folyton a gazdasági közösség politikai szükségességéről deklamálnak. A magunk részéről azt a tanúiságot vonhatjuk le, hogy igyekeznünk kell ezen a téren is a saját lábunkra állani, de erre csak úgy leszünk képesek, ha az ország azon iránytól el nem tér, hogy szunnyadozó gazdasági ereit, meg nem nyílott forrásait megfakasztja, népének értelmi szinvoualát emeli, ipari termelését, kereskedelmi tevékenységét terjeszti és támogatja minden rendelkezésére álló eszközzel. (Helyeslés a jobboldalon.) Magyarországnak, más szóval a magyar politikának a jövőben még jobban, mint a múltban a közgazdasági feladatok és problémák körííl kell alakulnia és ezzel csak párhuzamosan fog mozogni,a világpolitika uralkodó áramlatával s a nagy európai nemzetek politikai rendszerével ; persze e tekintetben tevékenységünk köre tisztán saját hazánkra utal bennünket, mert ama heves tusában, mely a gazdasági uralom körül a nagy nemzetek között folyik, a mi helyzetünk nem kedvező. Nyilt szemmel bár, de kötött kézzel nézi a magyar ember, hogy a világ dúsan rakott asztalán a nemzetek hogy osztozkodnak a természet bő kincsein, — tétlenül kell néznie, hogy közvetlen szomszédságban épúgy, mint a távoli keleten Perzsiába és Kínába, Délamerikába és Afrikába hogyan fészkelik be magukat a nagy nemzetek, hogyan hódítanak meg országokat s a mi fontosabb, hogyan hódítanak tért nemzeti munkájuknak és honi gyártmányaik értékesítéseinek, hogy ragadják magukhoz óriási birodalmak közvetítő kereskedelmét, szóval, hogy gazdagodnak és gyarapodnak munkát és gazdag keresetet biztosítani boni iparuknak és mozgó tőkéjüknek, új pályákat nyitva kivándorlásra szoruló emberanyag-feleslegüknek és végre hogy biztosítják saját politikai súlyukat, tekintélyüket és ezzel nemzeti jövőjüket. Mi mindebben részt nem vehetünk, t. ház, ámbár biztosak lehetünk abban, hogy a kormány jóakaró támogatása bizonyára támogatná az ilyen mozgalmat. Daczára annak, hogy mi is rendelkezünk derék tengerészettel, mely messze tengeren túl is oltalmában részesíti honosainkat, mi abban részt nem vehetünk, mert ipari produkcziónk szegényes, mert sem elég intellektuális erőnk, sem emberanyag-felesleg fölött nem rendelkezünk, s a mennyiben rendelkezünk, erre szükségünk van arra, hogy vele saját országunkat, saját ipari területünket hódítsuk meg. Ebből a szempontból és addig, mig Ausztriával gazdasági közösségben állunk, legalább azt kell kivánnunk, hogy az osztrák ipar, mely versenyképességében az utolsó években annyira haladt, buzduljon fel, lépjen ki a világ porondjára és vegye fel a versenyt, okuljon a németeken, a kik nem riadtak vissza ősrégi kereskedelmi viszonylatok megbolygatásától, bámulatos merészséggel és nagy értelemmel óriásilag megnőtt hazai iparuknak tért hódítottak ott, a hol annakelőtte kizárólag más nemzetek uralkodtak. Az osztrák iparnak ezen külterjedését mi semmiféle kicsinyes féltékenységgel nem néznők, sőt teljes támogatást kölcsönözhetnénk neki, mert hisz ez érdekünkben volna, mert ezáltal megszűnnék, hogy az osztrák ipar kizárólag a magyar fogyasztásnak dolgozzék, s hogy