Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.
Ülésnapok - 1896-225
225, országos ülés 1898. január 26-án, szerdán. 5v< kissé jobban rászorítanák a t. kormányt az adózó polgárok kíméletére. (Úgy van! balfelől.) Mert azt csak mondjuk meg és valljuk be őszintén, hogy igen igen sok pazarlás történik vagy a modern haladás, vagy a fejlett izlós, vagy a nemzet nagy méltósága, vagy más ilyen jelszavak hangoztatása mellett. így például kezeim közt van a miniszterelnök úr jelentése az új országház építkezésének jelenlegi állapotáról. A pénzügyi bizottság jelentésében e kimutatás tudomásulvételét indítványozza és kéri. Már előre kijelentem, hogy mivel én épen ezen jelentésben is a pazarló költekezés nyomait látom, azt nem veszem tudomásul. (Helyeslés balfelől.) Nagyon érdekes, nagyon tanulságos, nagyon meggondolandó és megdöbbentő részletek vannak ebben a jelentésbe). (Halljuk!) Az van ott mondva, hogy a művezető építész 1883 óta, tehát 14 esztendő leforgása alatt, mióta ez a ház készül, jutalomdíj czímén kapott 395.000 forintot, tehát évenként átlag több mint 30.000 forintot. Ez csak egy ház; ha ebben az arányban kapnák a miniszter urak is fizetésüket, hát mindenikre 30 millió jutna legalább is. (Derültség.) Vagy példának okáért ott áll, hogy nem szorosan vett építkezési kiadásokra kiadatott 2,142,862 forint; továbbá villamvilágítás berendezésére felvétetik 110.000 forint; a liftek, csillárok, csengetyíík s több efélékre fél millió, azután fűtő és szellőztető készülékek bérházára megint egy fél millió; vagy, hogy a legfőbbet említsem, a kilencz és fél millió forintra tervezett új országház építése belekerül 16—17 millió forintba. Aztán még az is kilátásba vétetik, hogy ott majd évtizedekre kapnak munkát művészek, festők, a kiknek állandó foglalkoztatása szintén az állam feladatai közé soroztatik. De ezért, hogy ezt a sok milliót ez a szegény nemzet kiizzadja, megkapja azt a bókot, hogy ez mind az ő nemzeti nagy méltóságának, Európa előtt való tekintélyének növelésére szolgál. Pedig csak a múlt nyáron járt itt egy német birodalmi képviselő, — a kit én magam vezettem itt a fővárosban s mutogattam neki egyet-mást, — s aki, midőn az új országházat látta S annak költségvetését meghallotta, elszörnyűködött és fejcsóválva konstatálta, hogy ez a pazarlás a magyar törvényhozás- és kormányoknak tékozló hajlandóságáról és könnyelműségéről tesz tanúságot. És csakugyan a nemzet nagyságát nem is a fényes paloták, hanem kulturális jótékonysági intézetei, vagyonossága és a jó törvények hirdetik. (Igaz! Úgy van! a hal- és szélső baloldalon.) Természetes, hogy az állam pazar költekezéseit a polgárok siratják, sőt átkozzák annyival is inkább, mert ez a pazar költekezési düh átterjed innen a parlamentről és kormányról a fővárosra, aztán a vidéki városokra, megyékre és községekre, a melyek nyakra-főre csinálják az adósságokat, százezreket, milliókat kontrahálnak és mindenféle titulusok alatt, a többi között hasznos befektetések czímén építik a kaszárnyákat, bérházakat, szállodákat, persze mind torouynyal kiékesítve; rendezik utczáikat drága kisajátításokkal ; emelnek szobrokat, épülnek, szépülnek gyors tempóban, aztán következnek a megnyúlt ábrázatok és a mérges rekrimináeziók, a melyektől nemrég: tavaly — mert nem a vízvezetéki mizériákat értem, hanem a korábbiakat — Budapest fő- és székváros tanácsháza is viszhangzott. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) De míg a krach bekövetkezik, mindig maradi embernek, hazaárulónak tekintik azt, a ki mértéktartást hirdet, a ki nem akar az utczadiszítésekre, reprezentácziókra, szobrokra és más luxusdolgokra százezreket és milliókat a nép keserves, verítékes keresményéből kidobni. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Vigyázzunk, t. kormány és t. törvényhozás, és intézményeinkben ne nézzünk a fővárosi tónusra és elegancziára, hanem a kinlevő nép millióira, mert mit használ ég mi igazság van abban, ha az új országháza kényelmes és fényűző lesz, de ott aztán minden kong az ürességtől, mint sokszor ez a terem itt, és mi haszna van abból majd az ország népének, ha a középületek mind tornyocskákkal és külső majolikadíszszel és festményekkel díszelegnek; mit használ, ha minden hegyen egy szobor vagy turulmadár hirdeti e nemzet ezredéves ittlétét, ha a népnek egy része nyomorral küzd, (Úgy van! Úgy van! a baloldal hátsó padjain.) ha ezen előrehaladott, ezen modern, ezen állítólag rendezett pénzviszonyok között élő Magyarország nem képes megakadályozni azt, hogy csak Beregmegyéből tíz hónap alatt 7000 egyén vándoroljon ki. (Úgy van! Úgy van! a bal- és szélső baloldalon.) Ezt itt azért hozom fel röviden, hogy azon népeknek, különösen a szegény ruthéneknek helyzetére emlékeztessek, a kiknek nyomoráról igazán hajmeresztő jelentéseket olvasunk a legújabb időben. Például egy 72 éves aggastyán onnan (Halljuk! Halljuk!) levele végén így fakad ki az ottani állapotok miatt (olvassa): »De hát miért is nem tesznek már valamit a mi drágalátos honatyáink, kik ittjártukban eget-földet ígértek, csakhogy megválaszszák őket. Ott lenn Budapesten is gyűléseztek, tárgyaltak, sokat beszéltek a ruthének nyomorúságáról, de utána bizonyára jól bevacsoráztak és azzal el is felejtették, hogy más ember éhezik.« T. ház! Ilyesminek egy rendezett országban nem volna szabad előfordulnia. Vagy talán vigasztalás az ezredéves kiállításnak dicsősége, vagy kárpótlásul szolgál mindezért az, hogy állami anyakönyvezés létezik, meg felekezetlenségi szabadság? Mit ér az, t. ház, hogyha az 8»
