Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-224

50 224. országos ülés 1898. január 25-én, kedden. okai felett vitatkozni lehet, de maga a tény tagadhatatlan. Tapasztalható nálunk egy fenyegető baj szimptomája, mely bizonyos körülmények között egy országra végzetessé is válhat, ha gyors remédiumot nem hozunk, és ezen baj a nyilvános állami hivatalok felé való tolongás. Ha valami új hivatal kreáltatik, és ha oda egy erélyes és intelligens ember állíttatik be, kétszeresen hátrányos tevékenységet fejtünk ki, oly tevékenységet, mely árt a társadalomnak és árt az államnak. Az államnak azért, mert a fizetések és később a nyugdíjra való igényeket növeli, a társadalomnak pedig azért, mert egy tevékeny és termékeny erőtől fosztatik meg, oly erőtől, mely tulajdonképen javakat nem produkál, hanem csak fogyaszt. Távol áll tőlem a magyar hivatalnoki kar képességeit és hasznavehetőségét kicsinyleni, én ellenkezőleg, úgy vagyok meggyőződve, hogy állami tisztviselőink képesség, szorgalom és kitartás tekintetében a világ bármely nagy nemzetének díszére válnának, de tekintetbe veendő az, hogy azon fiatal ember, ki 24 éves korában nyilvános államszolgálatba lép, a produkczió szempontjából a legtöbb esetben elveszett erő és egy értékére redukált exisztenczia. Fiatalsága, termelőképessége, tevékenysége, hogy úgy fejezzem ki magam egy professzionális működési kör által van paralizálva, mely igen sokszor örökös terméketlenségre kárhoztatja; a mások produkcziójából él, de maga, bár hasznosságát elismerem, a legtöbb esetben nem produkál semmit. Bizonyára hivatalnokokra és hivatalokra szükség van, és okoskodásomat nem szeretném abszurdumra vinni. A nemzet élete organizmus, melynek mozgásbahozatalához kerekekre van szükség. Az organizmus kerekei a hivatalok, de azon állításomat koezkáztatom, hogy ha máihivatalokra és hivatalnokokra szükségünk van, használjunk csak annyit, a mennyi a nagy gépezet mozgásbahozatalához és funkcziónálásához szükséges, és nem szabad engednünk, hogy az államhivatal a fiatalság aspiráczioinak a netovábbja legyen. Azt hiszem, hogy ez a magyar modern társadalom gyenge oldala. Magyarországon mindenki, a ki atyjától nagy vagyont, vagy földet nem örökölt, vagy pedig a szüleitől örökölt vagyont elköltötte, államhivatalra pályázik. Én azt hiszem, hogy nálunk aránylag ötször annyi hivatalnok van, mint Angliában, és tízszer annyi, mint az Egyesült Államokban. Miért van ez így? Azért, mert ezen országokban az államhivatal utáni vágy nem általános. Próbálja valaki egy fiatal angol vagy amerikainak, a ki iskoláit befejezte, proponálni, hogy egy 1000 forintos hivatalba lépjen, és hogy egész életére való kilátása az legyen, hogy raig megőszül, 3000— 4000 forintos fizetést, vagy esetleg hasonló összegű nyugdíjat fog kapni. A legtöbb az ilyen propozicziót, ha nem is nevetségesnek, de elfogadhatatlannak fogja találni. Pedig a hivatalnokok csak igen csekély számának van olyan kilátása. A felfogás az, hogy ha valaki 24 éves, épeszű, egészséges testtel és bátor lélekkel bir, nem kell egy irodában töltendő életpálya után sóvárognia, hanem megfelelőbb és férfiasabb, ha a szerencsét kipróbál Vaj £IZ élet nehézségeivel más téren veszi fel a küzdelmet. De méltóztassék Magyarországon a középiskola nyolczadik osztályába, vagy az egyetem jogvégzett növendékei közé lépni és azon fiatal emberektől, kik az érettségi előtt állnak, vagy a jogvégzettségükhöz vezető utolsó vizsgát letették, kérdezni, hogy milyen pályára készülnek, a fele azt fogja felelni, hogy államszolgálatba lép. (Zaj a baloldalon.) Talán nem is az ő hibájuk, hogy az államhivatal a tanulmányaik czélja, talán szüleik is ilyen irányban nevelték őket, talán középiskolai rendszerünk, talán az ipari és professzionális iskolák hiánya az oka, de bizonyos az, hogy a fiatalságnak túlságos nagy aránya jár gimnáziumokba, mely arány nálunk nagyobb, mint bármely más előrehaladt országban, minek következménye az, hogy a fiatalságnak túlságos nagy aránya kerííl az egyetemre. Távol áll tőlem, mintha én egyetemi oktatásunk bírálgatásába akarnék bocsátkozni, mert én azt úgy tekintem, mint az emberi szellem legszebb és legnemesebb konzerválását, de tagadhatlan, hogy az egyetemi oktatás csak úgy éri el czélját, ha a legtehetségesebbek és legjobbak Számára tartatik fenn. Ezeket csak azért tartottam szükségesnek megemlíteni, mert évenkénti költségvetéseinkben egyrészt új hivatalok felállítása, másrészt a régi hivatalokban új tisztviselők kinevezése által a hivatalnoki kar folyton szaporodik, a mi nemcsak a jelenben a kiadások felemelését, de a jövőben a nyugdíjak szaporodását és az államadósságok emelkedését vonja maga után. Én azt hiszem, hogy ezen a téren évenként nagy összegű megtakarításokat lehetséges elérni azáltal, hogy a központi államhivatalokban, a minisztériumokban, ott, a hol nagymennyiségű Írásbeli munkálatok fogalmazvány útján készülnek, a minden modern nagy államban már alkalmazásban lévő gyorsírói és gépírói rendszert léptetjük életbe. Tapasztalatból tudjuk, hogy az egy személyben összekötött gyorsírás és gépírás oly haladást tanúsított^ hogy ma ugyanannyi személyzettel, ugyanazzal a költséggel háromszor annyi munkát