Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.
Ülésnapok - 1896-222
14 222. országos ülés 1898. január 2í«éu, pénteken. birodalomban is közös lévén a hadsereg, úgyszólván egyedül a hadsereg köreire szorul és mint utolsó mentsvárához a germanizácziónak ragaszkodik a legszilárdabban. Akkor kifejtettem ezt és most is utalhatok ezen körülményre. A germanizáczió most is bőven ápoltatik ott és nagy ott a féltékenykedés kivált a magyarsággal szemben. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Itt ezen oldalról különösen Bolgár Ferencz t. barátom és többen, a kik a 67-iki alapon állanak és meg szokták szavazni az újonczokat, mindig azt állítják, hogy nagyon örvendenének, ha mentől több magyar ifjú menne a közöl had seregbe. Én, megvallom, ennek nem nagyon örvendenék, mert tíz közül kilencz ott elgermunizálódik és mert akkora helyet az aktiv tisztikarban soha sem fognak a magyar elemek biztosítani, hogy predomináljon. Tartalékos tisztekké lehetnek a magyarok; majd jók lesznek ágyútölteléknek annak idején. Az aktiv tiszti rangokat azonban bizonyos katonai családok tartják elfoglalva ma is, és egész listát tudnék előszámlálni névszerint is Ausztriában ilyen családokból, a melyeknek minden tagjából generális vagy óbester, vagy nem tudom mi lesz, mert századokon keresztül mindig ezen katonai családok látják el az osztrák hadsereget főtisztekkel. Mivel pedig ez kenyérkérdés is: a magyarságot az osztrákok tudvalevőleg minden téren szeretik -harmadrangra lenyomni. Élihez hozzájárul a magyar ifjaknak simulékonysága és az, hogy ha valaki idegen nyelvet tud, azt szereti fitogtatni is, s így azon szomorú tapasztalataink vannak, hogy a legmagyarabb szülők gyermekei, ha belépnek, mint önkéntesek a közös hadseregbe és ott tisztekké lesznek, anyanyelvüket úgyszólván megtagadják. (Úgy van! a szélső baloldalon.) Nevekkel is szolgálhatok, de nem akarok sok névvel előállani: tessék csak gróf Teleki Grézát megkérdeni. Neki vannak tapasztalatai. Mondom a germanizáczió most is nagyon ápolt.itik ott és javulás csak abban az egyetlenegy körülményben van, hogy a magyar embert most már csak azért, mert magyar, rebellisnek többé nem tekintik. Ennyiből áll a javulás, de ezt is ugyan kerervesen, hosszú éveken át olyan lojalitással szolgáltuk meg, a mely már esakuem szervilizmussá fajúit. Vannak még ily körülmények egyéb tekintetben is és felhívom azokra a minisztei úr figyelmét, mert közvetlen forrásból legutóbb értesültem rólok. A bécsújhelyi katonai akadémiában, a melyre a mi 150 alapítványi helyünk egy része is fordíttatik, társalgási nyelvül az Armeesprache, a német mellett, a melyet természetesen mindenütt terjesztenek, meg van engedve a cseh, meg van engedve a horvát, a magyar azonban ki van tiltva. (Ellenmondás jobbfelöl.) A második évfolyambelieknél legalább így van. Méltóztassék csak utána nézetni a bécsújhelyi akadémiában. Miért üldözöttebb és miért áll alább a délszláv nyelvnél, meg a cseh nyelvnél a magyar nyelv ? Miért nem akarják a magyar nyelvet ott társalgási nyelvűi tűrni? Nem mondom, hogy az igazgató teszi ezt; de akadhatnak egyes osztályparancsnok >k, a kik ezt megteszik és itt hivatkozom különösen a második évfolyamra. A közös hadseregnél való germanizáczió mellett, még az újonezokkal, különösen a betanítás ideje alatt való elbánásról is kell szólanom. A hírlapok tele vannak öngyilkossági esetek vázolásával. Itt van a miniszter úr jelentése is az öngyilkosságok statisztikájáról a közös hadseregben és a honvédségbe i. Ez bizonyos tekintetben javulást mutat a közös hadseregnél, ellenben rosszabbodást a honvédségnél. Bizonyos az, hogy az öngyilkosság a hadseregben is, mint minden egyéb osztályban, fájdalom, szinte mániává lett korunkban. Az is bizonyom, hogy a családi körből, a nyugodt mezei foglalkozású élet köréből egyszerre kivont ifjú a katonai szigorú fegyelemmel sokszor legalább na gyón nehezen barátkozik meg; elbúsulja magát, visszavágyakozik és némelyiknek ez is adja a fegyvert a kezébe. Elfogulatlanul akarok ítélni ebben a kérdésben, azért hozom ezeket is elő; hanem viszont az is igaz, hogy altiszti karunkon a bánásmód tekintetében nagyon sok javítani és kívánni való volna. Tisztikarunkra nézve ez nem mondható annyira, mert a tisztek átlag véve humánusabban bánnak a legénységgel, hanem altiszti karunk még mindig nem olyan, mint a poroszoké, elannyira, hogy Poroszországban laktanyában tiszt nem lakik, hanem az altisztek tartják fnnn a fegyelmet. Nálunk pedig, a hol exezesszusok történnek a pinczevendéglőkben, • bívmsztikellerekben, rendesen a káplár urak vitézkednek legjobban a czivilek és másfélék ellen. Ezek az altisztek azok, a melyek valószínűleg rosszul lévén kiválogatva, a legénységgel, kivált az újonczbeoktiítás idején, nem úgy bánnak a mint kell. A mai lapokban is ott van egy hivatalos exkuzáczió. B Fejérváry Géza honvédelmi miniszter : Nem exkuzáczió, hanem a tények helyreállítása! Thaly Kálmán: Valami Pollacsek nevű, 82. ezredbeli, magát agyonlőtt önkéntes esetére kihallgatást rendelt el a hadbíró és csak azt találta, hogy ezt a legényt egy tizedes egész könnyedén fülön csípte, csipkedte. No hát, t. ház, nem szeietném én a fülemet annak a káplár úrnak a kezébe adni sem egész gyengéd csipkedésre, sem egyébre. (Zajos derültség.) A miniszter úr bajuszát nem szeretném a markába
