Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-230

190 230. országos ülés 1898. február 1-én, kedden. toztatta, az özvegyeknek fizetendő járandóságokat az ő hátrányukra megváltoztatta és meghosszabbította azon időt, melynek leteltével a nyugdíjélvezet bizonyos hányad erejéig bekövetkezett. S mi történt azóta? Mi nem hallottunk egy árva szót sem arról, hogy a t. belügyi kormány bármilyen intézkedést tett volna, hogy a resiezai és az nninai bányáknak az életbiztonságra veszélyes állapota beható kutatás tárgyává tétessék, vagy hogy azon intézkedések egyikét is életbe léptette volna, a melyeket a czivilizált Európa megtett, hogy a munkásoknak testi biztosságát megóvja. Erről szó sincs annyira, hogy csak legutóbb is méltóztatott hallani, hogy a resiezai kőszénbányákban milyen súlyos szerencsétlenség történt, mely számos családot megfosztott kenyéradójától, csak azért, mert a rendes méretektől eltérő módon kezdték a bányát mívelni, kitéve veszélynek az illető munkásokat, még pedig oly tárnákban, a melyekről köztudomású volt, hogy jobban ki vannak téve a bányalég robbanásainak, mint a többiek, a nélkül, hogy nagyobb biztossági szabályokat léptettek volna életbe. És mégis tett valamit a belügyminiszter úr: a mostani magyar királyi alkotmányos módszer szerint szaporította Annán a rendőrséget de igen szégyenteljes módon, Mert ha még csak arról volna szó, hogy úgy a hogy megoldani törekszik, a parlamenti reformat, a munkáskérdést, a mezőgazdasági kérdést, a galicziai bevándorlást csendőrséggel, a bányamunkás-kérdést is így igyekszik megoldani! De nem azt tette, hanem teljesen feláldozta a munkásokat a munkaadónak, megengedte, hogy az osztrák államvasút-társaság saját zsoldjában tarthassa a csendőrséget és beállított a költségvetésben jogállamhoz nem méltó és nem illő módon egy tételt, a mely szerint maga az osztrák államvasút-társaság tart fenn 3000 forint évi zsoldért kilencz csendőrt a maga számára a munkásokkal szemben, vagy a mint a t. felügyelő miniszter úr mondja : a munkások hatályosabb ellenőrzése czéljából. És az ellen hogyha egyes testületek, vagy egyének ott, a hol tisztán csak a vagyoni őrizet megadásáról van szó, hozzájárulnak a magyar állam költségeihez a rendőri, vagy csendőri intézményre vonatkozólag — ha már, sajnos, ez a szegény Magyarország erre rászorul, habár én nem hiszem, hogy akármelyik czivilizált államban ez előforduljon, de mert láttam a költségvetésben, hogy úgynevezett másodosztályú rendőröket fizetnek a budapesti boltosok azért, hogy vigyázzanak a boltjaikra, a mi szintén nem valami fair-dolog, áz általános állami igazgatás szempontjától, de ha már megtörtént, — nem akarok ellene kifogásttenni, talán rászorul e pénzre a költségvetés, a melyet pedig olyan nagyon dicsért nem rég a pénzügyminiszter úr, hogy annyira virágzó, helyes és annyira rendezett. De azt semmiképen sem lehet eltűrni egy parlamentnek, hogy ott, a hol ilyen kiélesedett viszonyok vannak a munkások és munkaadók között, mint az aninai bányában, (Úgy van! balfelöl.) ezen néppel szembe helyezzenek egy olyan hatóságot, a mely pedig első sorban van hivatva a panasz felvételére, tehát a két fél közötti viszály tárgyilagos elbírálására, hogy akkor azon módon, a mint ismerjük Parisban a Grarde de Republique et, itt egy G-arde de Taussig-ot alkossanak Magyarországon, a mely Taussig mindenható igazgató úr dicsőségét, nagyságát van hivatva itt Magyarországon hirdetni. Az elnyomott és gyengébb elemet újra kiszolgáltatni a hatalmasabb, a tőkét képviselő munkaadónak, és megengedni azt, hogy beállíttassék így minden géné nélkül a költségvetésbe, hogy most már az osztrák államvasút kilencz csendőrt tart a saját zsoldja mellett, a melynek három éven át 3—3000 forintot biztosít: ezt én sem a szabadság érdekeivel, sem az alkotmányosság eszméjével, sem a helyesen felfogandó állami igazgatás elveivel összeegyeztetni nem tudom. (Helyeslés a bal- és szélső baloldalon.) De lehetséges, hogy a t. belügyminiszter úr a csendőrök működésétől igen nagy eredményeket vár. Hiszen igaz az, hogy akárhol üti fel fejét a mezőgazdasági szocziaíizmus, csak annyit olvasunk, hogy csendőröket kértek és csendőröket kértek. De hogy ezek a csendőrök hogyan oldják meg a nagy szocziális problémát, arról szomorú hiteles adatok feküsznek előttem. íme röviddel ezelőtt az »Egyetértés«-ben megjelent egy közlemény, — a többi lapokban is, de ebben a legbővebben — melynek az a czínae : »A deres a csendőrség szolgálatában«. Itt el van mondva, — s erre felhivom a t. belügyminiszter úr figyelmét, — hogy O Telek községében in megindult a szocziális mozgalom, a miért az ottani községi jegyző a szolgabíróhoz fordult aziránt, hogy hogyan oldhatná meg a szocziális kérdést. Azért fordult ebben az alakban, mert megjegyzem, hogy semmiféle zajongás, a közrendnek semmiféle megzavarása Torontáimegye ezen községében nem is történt. És mégis a községi jegyző akként vélte leghelyesebben megoldani ezt a problémát, hogy azokat az embereket egymásután deresre húzatta — nálam van egy hatósági orvosi bizonyítvány — és azok némelyikére 50—60, sőt többet is veretett, (Félkiáltásoka szélső baloldalon: Gyalázat!) felváltva nemcsak azon bizonyos deresi Nagyományok által ismert helyre, hanem talpukra is. (Felkiáltások a szélső balodalon: Gyalázat!) Kezeim közt van az illető szegény ember ievele, akivel