Képviselőházi napló, 1896. XII. kötet • 1898. január 18–február 14.

Ülésnapok - 1896-227

227. országos Ülés 1898. január 28-án, pénteken. 118 a minek elmondására előttem szólott képviselőtársam beszéde provokált, hanem hogy bizonyos körülményekre felhívjam a t. belügyminiszter úr figyelmét, a melyeknek a megyei adminisztráczió keretében való orvoslása és rendezése oly állami feladat, a mely elől a parlamentnek elzárkózni egyáltalában nem lehet s a melyet komolyan meg kell szívlelni magának a parlamentnek. (Halljuk! Halljuk/) A vármegyék dotáezióját az állampénztár látja el. Ezen dotáczió megállapíttatott 1888-ban ; azóta némi korrekezió alá jött a törvényhozás e tekintetbeni intézkedése. Daczára annak, hogy a törvényhozás kötelezte az államkincstárt a megyei kormányzat fentartásával járó összes költségek viselésére, még ma is azon rendszer áll fenn az egyes vármegyékben, hogy, a menynyiben a részükre megállapított állami dotáczió nem elégséges a megyei szolgálat ellátására, a vármegye maga kénytelen külön adót róni a megyei közönségre, hogy ily módon a hiányt fedezze. Ez egyáltalában egészségtelen állapot, t. ház. A t. belügyminiszter úr egyetlen egy kis tollvonással képes megorvosolni ezen beteg helyzetet. E tekintetben a vármegyék rendre és sorra mind szorgalmazzák a kellő korrekezió megtételét, azonban a t. belügyminiszter úr részéről erre nézve a megorvoslás mindeddig nem tétetett meg. Tehát, t. ház, ha törvényünk van arra, hogy az állampénztár fedezze a megyei kormányzattal járó összes teendők költségeit, akkor a költségvetésbe be kell illeszteni az erre szükséges egész összeget és nem szabad a vármegyéket abba a helyzetbe hozni, hogy a míg az egyik az eredetileg részére megállapított állami dotáczió keretében kényelmesen teljesíti a reá rótt feladatot, a mely a közkormányzat tekintetében reá hárul, a másik kénytelen legyen külön a megyei lakosságra háruló terhet kiróni, hogy a kellő szolgálatot elláthassa. Ugyanennél a tételnél látom szükségét, hogy felhívjam a belügyminiszter úr figyelmét arra a körülményre is, hogy több város — azt hiszem, semmiféle személyi vagy helyi érdeket nem tolok előtérbe, ha hangsúlyozom, hogy a többek közt Szentes városa is az ottani nagy közterhek mellett, bár óhajtana jobb fizetést biztosítani tisztviselőinek, mint a mennyi statualiter meg van állapítva, a tisztviselők helyzetén következőképen kivánt javítani. Régibb idő óta az árvagyámpénztár-alap nagy összegre nőtte ki magát, a mely majdnem 50°/o-ig szolgál fedezetéül magának az árvavagyónnak, tehát bármiféle kalamitás álljon is be a pénztárkezelésnél vagy a gyáravagyon kezelésénél, a régóta felgyűlt tartalékalap biztos fedezetet nyújt minden eshetőséggel szemben. A város tehát akkép KÉPVH. NAPLÓ. 1896—1901. XII. KÖTET. határozott — a miben Szentes nem képez kivételt, mert az ország több városa fordul hasonló kérelemmel a belügyminiszter úrhoz, — hogy a tartalékalap kamatát a városi tisztikar fizetésének javítására használhassa fel a város, és évenként, a mint a tartalékalap tőkéje áll, a megfelelő kamatot bocsássa a miniszter korlátjánál a város rendelkezésére. Mikor Szentes városa legelőször járult ilyen kérelemmel a belügyminiszter árhoz, az akkori miniszter pusztán egyet jelentve ki, hogy tudniillik tartozzék a város minden évben külön-külön kérni ezt, — a mi természetes dolog, mert esetleg a tartalékalap tőkéjében is történhetik változás, vagy az árvavagyon kezelésénél is merülhetnek fel olyan diffikultások, a melyek magának a jövedelem arányának kérdésénél különbséget okoznak — csupán ezt tartva fenn, a tartaléktőke kamatát a város rendelkezésére bocsátotta, hogy abból a tisztviselők megfelelő javadalmazásban részesíttessenek. Az utóbbi időkben a minisztérium — szerintem egyáltalán el nem fogadható okon — a városnak ezen határozatát akkép korlátolta, hogy az egész összeget nem bocsátotta a város rendelkezésére. Igaz, hogy külön kérelem folytán a t. belügyminiszter úr egyévi huza-vona után végre teljesítette a város kívánságát, de kívánatos dolog, hogy egy egészen változatlan és változhatatlan rendszer állapíttassák meg a belügyminisztériumban arra nézve, hogy, a menynyiben a tartalékalapban semmiféle változás nem fordul elő, annak a kamatai feltétlenül bocsáttassanak a város szolgálatában álló azon tisztviselők fizetésének javítására, kik az állami adminisztrácziónak teszik a szükséges, áldásos és hasznos szolgálatokat. Mikép várjuk tehát akkor a vármegyei és községi tisztviselők helyzetének javítását a belügyminisztériumtól, hogyha még ott is korlátúi szolgált e tekintetben, a midőn nem magának az államkincstárnak terhére megy a tisztviselők helyzetének bonifikálási, hanem egy külön alapban van ez biztosítva? Én tehát, a mennyiben a belügyminiszteri költségvetés úgy is bő alkalmul szolgál a közigazgatás terén fenforgó minden kifogásoknak felsorolására, itt pusztán csak annak kijelentésére szorítkozom, hogy miután mi nem lehetünk anynyira fellelkesülve a belügyminiszter úr személye és kormányzati szelleme iránt, mint t. barátunk, Krístóffy József, ennélfogva pártálláspontból, de személyei tapasztalatból eredő bizalmatlanság folytán sem szavazhatjuk meg a költségvetést és én azt nem fogadhatom el. Elnök: Kivan-e még valaki szólni? Major Ferencz: T. ház! Nem volt szándékom ezen tételnél felszólalni, azonban Krístóffy József t. képviselőtársam késztet rá. Csekélysé15