Képviselőházi napló, 1896. XI. kötet • 1897. deczember 16–1898. január 17.

Ülésnapok - 1896-204

156 204. országos ülée 1897. deezember 23-án, csflt&rtakön. én nem szavaztam meg; ugyanakkor nagy kirándulást rendeztek Fiúméba, kiment oda valami 80 képviselő, engem is váltig küldöttek, de éu nem mentem el, beszélni akartam itt a házban a javaslat ellen, bár beismertem, hogy szükség van azon nagy vasátvonal megváltására, de a financzirozás módjában nem bírtam megnyugodni. Baross Gábor megpróbált kapaczitálni, hanem én nem tudtam a lelkiismeretemmel megegyeztetni, hogy 72 évre lekössem hazámat unokáink unokáit évi 9,600 000, vagy 10 millió forint fizetésére. Egy pausalét szívesen megadtam volna, vagy belementem volna 15—20 évi részletfizetésbe is, de 72 évi lekötésbe nem. És Baross Gábor akkor nekem igazat adott, azt mondván: Én is úgy akartam, én is úgy próbáltam, de azt mondotta a franezia konzorczium, hogy úgy egyáltalában bele se megyünk, nekünk nem kell pénz, az nagyon is sok van, hanem nekünk tőkéink hosszú időre való biztos elhelyezése kell, 72 évi amortizáezióra adjuk, de készpénzért semmiért sem adjuk. Ilyeo pénzbő világban, mint Európa, nem kell olyan nagyon rettegnünk, hogy például franezia tőkét, berlini tőkét ne kapjunk; nem vagyunk mi egyedül osztrák tőkére szorulva. (Élénk helyeslés a szélső baloldalon.) Ázt mond • hatnám különben is, a pénznek hazája nincs, pecunia non ölet. Ázt is eltudnám mondani, hogy honnan eredt ez a közmondás. (Halljuk! Halljuk! a szélső baloldalon.) Nagyon szép pedig. (Halljuk! Halljuk!) Ha méltóztatnak kívánni, minthogy csakugyan azon kérdés forog szőnyegen, hogy vájjon nemzetközi pénzt kapunk-e, más nemzet ad-e pénzt, elmondhatom. (Halljuk! Halljuk!) Septimius Severns caesar idejéből ered, a kit épen Ó-Budán kiáltották ki Caesarrá. 0 a római birodalom gazdaságát a legmagasabbra emelte. Mikor császárrá lett, zilált lévén az államkincstár, új adókat vetett ki minden képzelhető és nem képzelhető dolgokra és rövid idő alatt nagy gazdagsággal töltötte meg a római impérium kincstárát. Egyszer megtörtént, hogy az utczán kóborolván, oly jelenetet látott, a mi, szemes ember lévén, feltűnt neki. Mikor itt a fővárosban, a múlt évben Perczel Dezső belügyminiszter birokra ment a fővárossal és egymásnak szakáilát rángatták — magyarul mondva — az illemhelyek kérdésében, a melyet, bocsánat, itt is tárgyaltunk, egy félreeső helyre talált tévedni, s látta, hogy ott nagy szorgalommal meregetnek bizonyos folyadékot. Megkérdezte, hogy mi czélra használják azt? És azt a választ nyerte, hogy a posztócsinálók azért sok pénzt adnak, mert festékkészítésnél' használják. Haza megy a császár, egyet gondol, és az illemhelyekre rettenetes nagy adót vet ki. Ne hallja meg a t. pénzügyminiszter úr, mert attól félek, a példáját követi. (Derültség a szélső baloldalon.) Ekkor a rómaiak elszörnytíködtek, és az elszörnyäködés hangja a felett, hogy minő fösvény a császár, a ki még ezt is megteszi, eljutott a császár még növendék fiának fülébe is. Pajtásai megmondták ennek az Antoninusnok,*a ki később Caracalla néven hires katonacsászárrá lett, hogy az apád még az illemhelyeket is megadóztatja. Caracalla restelte a dolgot, s elmondta az apjának : »Édes apám, a közvélemény gúnyt ííz e miatt belőled.« A császár nem felelt, hanem behivatta kincstárnokát, kinyittatott egy mennydörgős nagy zacskót, kivett belőle egy aranyat s í.y szólt fiához: »Ugy-e szép, édes fiam?« »Bizony szép, édes apám«, s az orra alá tartotta. Caracalla váltig szagolta s azt mondta: » Apára, ennek nincs semmi szaga.« »Látod fiam, pedig az épen az illemhelyekre vetett adóból verettem ezen aranyakat, és pecunia non olet.« Innét támadt a közmondás Bocsánatot kérek, hogy kényszerítettek a kitérésre, de hozzá tartozik annyiban a tárgyhoz, hogy mi se válaszszak meg, hogy honnan kapjuk a pénzt, a mely ki fogna segíteni bennünket a bankzavarokból, ha az önálló jegybankot felállítanók. (Helyeslés a szélső baloldalon.) Áttérve a dolognak ismét a komoly oldalára, egy körülmény volna, a mely, ha pártoai programmja olyan szigorúan nem írná elő az Önálló vámterületet, engem gondolkodóba ejtene az iránt, hogy valamely változás ezen a téren nem lehetne-e üdvére ennek az országnak. Nyíltan kimondom csak azért, hogy egy. eszmét dobjak ide, a melyiyel, ha itt nem is, de mások nagyon fognak foglalkozni, ha nem is most, de később, s a mely összefüggésben van gróf Groluchowski nyilatkozatával is. Az ország nagy közvéleménye nyugodtan fogadta és évek során még inkább megnyugodott a hármasszövetség politikai intézményeiben, a mely nekünk is, Európának is a békét hosszú időkre biztosítja és így kz emberiség békés fejlődését és a eziviiizáczió haladását mozdítja elő. Ennek a hármasszövetségnek legfőbb oszlopa tudvalevőleg a mi felséges Urunk, és vajmi kevés ember van Magyarországon, a ki ne óhajtaná ennek a szövetségnek a fen maradását, sőt, ha javunkra szolgálna más téren is, még bizonyos fokig a szilárdulását is. Ez pedig azt a gondolatot érlelte meg bennem, hogy ha nekünk nem Ausztria, hanem a háruiasszövetség kínálná meg a vámuniót, ha Németország, Olaszország, Ausztria és Magyarország képezne egy vámszövetséget, akkor mi a gyarló Partiewaare és a Waare für Orient jellegével bíró osztrák ipartól megszabadulnánk és a szolid német iparczikkeket kapnók meg vamok nélkül, valamint a magyar gabonát Olaszország és Németország vám nélkül vihetnék be.